Bonyolult, mint egy Yellowstone-vízesés
A Yellowstone-ban korábban az állatok – mint a hód és a farkas – hiánya miatt felbomlott az egyensúly: a jávorszarvasok és más patások uralták a folyóparti régiókat, lelegelve a növényzetet, ami a patakok vízszintjét és partjainak stabilitását is befolyásolta. Sőt, a hódok eltűnése miatt a víz gyorsabban áramlott, mély völgyeket vájt, a vízszint csökkent, és ezzel párhuzamosan eltűnt az egészséges ártéri élőhely is.
Amikor 1995 után visszatelepítették a farkasokat, kutatások kimutatták, hogy a jávorszarvasok óvatosabbá váltak, és kevesebbet időztek e nyílt területeken, ez pedig elősegítette a fűz- és nyárfák visszatérését. Ez tipikus példája lehetne egy táplálékháló-zuhatagnak. Azonban sok tudós vitatja, hogy a farkasok közvetlenül ilyen mértékben befolyásolták volna a növényzetet.
Nem csak farkasok, emberek is alakítják a vadon sorsát
Chris Wilmers, a University of California Santa Cruz munkatársa – más tudósokkal együtt – most kibővítette a vizsgálatot a pumákra és a medvékre is. Körülbelül 170 tudományos tanulmányt áttekintve azt találták, hogy világos, ragadozókra visszavezethető táplálékháló-hatás csak néhány, egészen speciális helyzetben kimutatható. Például az északnyugati Felső-tó (Lake Superior) közelében fekvő Isle Royale (közel 535 km²) szigetén a farkasok lecsökkentették a jávorszarvas-állományt, így a fák magasabbra nőhettek. A Yellowstone-ban azonban, amely több mint 7780 km² területű, jóval összetettebb a kép.
2024-ben a Colorado State University kutatói kimutatták, hogy az elkerített fűzfák, melyeket nem legeltek le a vadak, gyorsabban nőttek a hódgátak közelében, mint azok, amelyekhez szabadon hozzáférhettek a növényevők. Mindez arra utal, hogy a farkasok jelenléte önmagában nem elegendő az ártéri ökoszisztéma megmentéséhez. A park jelenleg egyfajta alternatív, stabil állapotban van: folyamatosan alacsony talajvízszinttel, erodált partvonalakkal, amit elsősorban a ragadozók eltűnése okozott.
A farkasok visszatelepítése nem csodaszer
Más kutatások igazolták, hogy a farkasok mellett a pumák, a grizzlymedvék és a növekvő bölénypopuláció is jelentősen befolyásolta az élőhelyeket. Sőt, az emberi tevékenység – a vadászati kvóták módosítása, a vadvilág szabályozása – még nagyobb hatással bír, mint a ragadozók létszámának változása. Néhol éppen az fordult elő, hogy a farkasok vagy a grizzlymedvék megjelenésére reagálva a vadászati nyomás csökkent, így összességében nőtt a patások száma.
Wilmers szerint a farkasok, medvék és pumák hatása inkább marginális; önmagukban csak akkor csökkentik igazán a jávorszarvasok létszámát, ha az emberi beavatkozás (vadászat) visszaszorul. Az észak-amerikai tájakon tehát az emberek beavatkozása nagyobb erővel alakítja a populációkat, mint a ragadozók maguk.
Van-e visszaút az eredeti vadonhoz?
A Yellowstone kiemelt helyszín lett: egyszerre bír jelentős vadvilággal, könnyű hozzáféréssel és védettséggel. A tudományos közösség arra keresi a választ, vajon vissza lehet-e állítani egy egykor elveszett ökoszisztémát a kulcsragadozók újrabetelepítésével? A válasz azonban meglepő lehet: jelenleg úgy tűnik, ha egy ilyen rendszer egyszer összeomlott, nagyon nehéz visszahozni a régi állapotot – az időfaktor pedig évtizedekben mérhető. Wilmers szerint jobban járnánk, ha eleve nem hagynánk elveszni a kulcsfontosságú fajokat, mintha később próbálnánk visszahozni őket a természetbe.
