Vízhiány a folyókban: élet és természeti értékek veszélyben
Egy kutatás megállapította, hogy a Bangladest átszelő tíz nagy folyó közül négy – köztük a Gangesz, az Ó-Brahmaputra (Old Brahmaputra), a Gorai és a Halda – már nem képes biztosítani azt a minimális vízhozamot, amely elengedhetetlen a társadalmi-ökológiai rendszerek működéséhez. Ez veszélybe sodorja az élelmiszer- és ivóvízellátást, valamint milliók megélhetését. A fennmaradó hat folyó is veszélybe került a vízerőművek, gátak, illetve az öntözött mezőgazdaság térnyerése miatt.
A biztonságos működési tér (safe operating space) elve szerint, ha egy adott határt túllépünk – legyen az éghajlatváltozás, édesvízkészlet-csökkenés vagy biodiverzitás-visszaesés –, az veszélyessé válik az emberiség számára. Jelenleg a kilenc bolygószintű határból hatot már átléptünk.
Folyók csökkenő vízhozama: hosszú távú következmények
A deltavidéken, főként télen, de az év többi részében is, évtizedek óta folyamatosan csökken a folyók vízhozama. A Gangesz már alig képes fenntartani a térség életét, hiába írta alá India és Banglades 1996-ban a vízmegosztási egyezményt. Az áramlás visszaesése – különösen az indiai Farakka duzzasztógátnál történő túlzott vízkivétel miatt – jelentős sótartalom-emelkedést okozott a Gorai folyónál. Ez károsítja a halászatot, a mezőgazdaságot, veszélyezteti a Gangesz folyamidelfinjeit, és tovább rongálja a világ legnagyobb mangrovemocsarát.
A túlzott sótartalom tönkreteheti a mezőgazdaságot, alááshatja az emberek és állatok ivóvízellátását, sőt, a mangroveerdő pusztulása a helyi éghajlatot is megváltoztathatja, szén-dioxidot (CO2) szabadíthat fel, és fokozhatja a himalájai gleccserek olvadását.
Nemzetközi összefogás nélkül nincs megoldás
Banglades területén ugyan áthalad a világ egyik legnagyobb és legsűrűbben lakott deltatájának vízrendszere, a folyók vízgyűjtő területe több országra – Indiára, Kínára, Nepálra és Bhutánra – terjed ki. Az együttműködés azonban politikai okokból gyakran elakad, pedig csak a többoldalú egyezmények biztosíthatnák a fenntartható vízmegosztást.
Van példa sikeres együttműködésre: a Mekong (Mekong River) folyó esetében Kambodzsa, Laosz, Thaiföld és Vietnám közös bizottságot hoztak létre, amely az egész vízgyűjtő területet egységben kezeli. A Gangesz vagy a Jamuna (Jamuna River) esetében is hasonló összefogásra lenne szükség Indiával, Nepállal, Kínával és Bhutánnal.
A vízmegosztásnál a történelmi adatokra kellene támaszkodni, nem új infrastruktúrákra és feltételezésekre. Ha a felhasznált víz alapján határoznák meg az adókat, az igazságosabban oszthatná el a bevételt az érintett országok között. Az erdőirtás csökkentése, a vizes élőhelyek helyreállítása és a földhasználat váltogatása is hozzájárulhatna a vízbiztonság fenntartásához. Csak így lehet megőrizni a folyók életképességét, ezáltal az ott élők jövőjét is.
