
Időutazás a klímaváltozás kezdetéhez
A vizsgálathoz kilenc, legmodernebb számítógépes klímamodell múltbeli szimulációit használták. A gondolatkísérlet három fő feltételezésen alapult. Először is, 1860-ban a képzeletbeli tudósok már rendelkeztek volna olyan technikával, amely lehetővé teszi a hőmérséklet mérését nemcsak a Föld felszínén, hanem a troposzférában (a felszíntől kb. 15 km-ig), sőt, a sztratoszférában (15-től 50 km-ig) is. A valóságban ilyen globális mérések csak a 20. század közepétől váltak lehetővé, amikor az első meteorológiai léggömböket, majd a hetvenes évektől műholdakat használtak.
A második feltétel: 1860–2024 között a modellek pontosan képesek utánozni a legfontosabb emberi tényezők (üvegházhatású gázok, szennyező anyagok, földhasználat) és a természeti hatások (vulkánkitörések, a napenergia ingadozása) változásait. Ezekhez nagyrészt tényleges megfigyelésekből nyertek adatokat.
A harmadik feltételezés, hogy a modellek által szimulált természetes éghajlati „zaj”, például az El Niño vagy a La Niña jelenségek, kellően élethűek. A modelleket valódi mérésekkel is összevetették, és nem találtak jelentős eltérést.
A sztratoszféra jelezte elsőként a bajt
A világhírű klímakutató, Syukuro Manabe (későbbi Nobel-díjas) már 1967-ben megjósolta kollégájával egy egyszerű klímamodell segítségével, hogy a CO2-szint növekedése felmelegíti a troposzférát, viszont hűti a sztratoszférát. Akkor ezt még nem tudták bizonyítani, mert a felső légkörből nagyon kevés mérési adat állt rendelkezésre.
Az évtizedekkel későbbi műholdas mérések azonban alátámasztották: valóban megjelent a „mesterséges” klímajegy a Föld légkörében. A troposzféra hosszú távú, globális melegedése és a sztratoszféra hűlése olyan mintázatot mutat, amit a természetes tényezők (napciklus, vulkánkitörés, természetes ingadozások) együttesen sem produkálhatnak. Ez az egyértelmű emberi kéznyom a légkörben – egyértelmű bizonyíték arra, hogy mi okozzuk a klímaváltozást.
Kiderült volna már korán is
De mikor lehetett volna ezt először felismerni? 1860 és 1899 között az ipari forradalom még csak ébredezett, a fosszilis energiafelhasználás épp növekedni kezdett. A sarki jégminták szerint ebben a 40 évben a légköri CO2 szintje körülbelül 10 ppm-mel (0,001%) nőtt, ami csekély, főleg a 2000–2024 közötti 25 év alatt mért 30 ppm-es (0,003%) növekedéshez képest. Mégis, már ez a csekély CO2-emelkedés is egyértelműen mérhető hűlést okozott a sztratoszférában, amely jóval eltért attól, amit pusztán természetes változások magyarázhatnának. Például 1883-ban a Krakatau kitörése vagy a naptevékenység változása sem okozhatott ilyen mintázatot.
A gondolatkísérlet szerint a modern mérési felszereltséggel már 1885-ben kimutatható lett volna az emberi eredetű klímaváltozás. Vagyis az emberi beavatkozás jelei már jóval azelőtt észrevehetők lettek volna, hogy Carl Benz elkészítette az első gépjárművet. A troposzférában a melegedés jelei csak később, részben a természetes zaj és emberi hatások keveredése miatt jelentek meg egyértelműen.
Mi lett volna, ha hamarabb észrevesszük?
Mit változtatott volna a világon, ha már 140 évvel ezelőtt bizonyosan tudjuk, milyen változásokat indítunk el? Sikerült volna elkerülni a mostani krízist, ha időben visszafogjuk a szén-dioxid-kibocsátást? Ezt csak találgatni lehet, történészek, társadalomtudósok vagy filozófusok feladata választ adni erre, de az elképzelés, hogy a gyorsabb felismerés cselekvésre ösztönzött volna, korántsem ördögtől való.
Mérési válság a 21. században
Fontos, hogy a légköri „ujjlenyomat” felismerése csak modern műholdas mérések és intézményi háttér mellett vált lehetségessé. Mindez most, 2025-ben a tengerentúlon veszélybe került: a klímatudományi kutatásokat, így az adatgyűjtést és a szimulációkat tudatosan háttérbe szorítják anyagi és politikai okokból. Ez a döntés egy adathiányos, sötét korszakot hozhat el, amelyből talán évtizedekig nem lesz kiút. Az önként vállalt tudatlanság kísérlete kizárólag rosszul végződhet.