Az űrből jövő fényözön
Ma már több ezer műhold kering a Föld körül, és a következő években akár 1,7 millió is fellőhető – a legtöbbjük úgynevezett megakonstellációkba rendezve. Ezek a műholdhálózatok idegesítő zavarokat okoznak: belevillannak a csillagászati felvételekbe, egyre több fénycsíkot hagyva maguk után.
Különösen problémásak lehetnek a gigászi, fényes műholdak. Az AST SpaceMobile BlueWalker és BlueBird típusai például egy átlagos garzonlakás vagy teniszpálya méretűek, a Reflect Orbital pedig rendkívül fényvisszaverő eszközeivel egyenesen azt tervezi, hogy éjszaka is napenergiát termeljen – mindez azt eredményezheti, hogy hamis csillagként világítanak majd az égen.
Légkörön át szóródó műholdfény
A kutatás modellezte, miként szóródik szét a műholdak fénye a Föld légkörében – két fontos fizikai folyamatot is figyelembe véve. Az elemzések kimutatták: minél több műhold tölti meg az eget, annál inkább bevilágítják az egész égboltot, ami jelentős fényszennyezést okoz. A nagy kamerák rövid expozíciós ideje a halvány csillagok megörökítéséhez szükséges – emiatt a műholdak villanásai olyan erőteljes csíkokat húznak a képeken, amelyek akár teljes felvételeket is tönkretehetnek.
Kritikus küszöbök: mi várható?
A számítógépes szimulációk szerint 60 000, viszonylag halvány műhold csak a természetes égi fény 0,1%-át adják hozzá, ugyanakkor a Rubin Obszervatórium LSST-kamerájának látómezejében így is 6-15%-os veszteség jelentkezhet, mivel rengeteg mérést törölnek a műholdcsíkok.
A helyzet súlyosabb, ha néhány száz, különösen nagy, rendkívül fényes műhold is pályára áll. A BlueBird 243 darabja például a fotókon hatalmas, ragyogó foltokként szerepelnek majd. A legsúlyosabb forgatókönyv azonban a Reflect Orbital-féle szuperfényes műholdak megjelenése: 50 000 ilyen objektum akár háromszorosára is növelheti az éjszakai ég fényerejét, gyakorlatilag használhatatlanná téve az LSST képeit.
Létszámstop és fényhatárok nélkül nincs megoldás
Mindezt figyelembe véve a csillagászok szerint szigorú szabályozások kellenek: a műholdak döntő többsége legyen halványabb, mint a szabad szemmel éppen észlelhető fényesség, s az extrém fényes darabok száma egy időben ne haladja meg a tízet. Ideális esetben nem szabadna 100 000-nél többet pályára állítani, ez ugyanis már annyi mérési veszteséget okozna, mint az egyéb technikai problémák vagy a rossz időjárás.
Megoldás lehet a műholdak alsó felszínének tükröződést csökkentő bevonata, amely a napsugarakat az űr felé veri vissza – bár ezt néhány speciális műhold esetén lehetetlen megvalósítani.
A tudományos élet egyértelmű: ha nem fékezi senki a műholdinváziót, úgy tűnik, örökre búcsút mondhatunk az igazán sötét égboltnak – és az univerzum új titkainak feltárásáról is le kell mondanunk.
