Veszélyek a Földön túl: napkitörések és kozmikus sugárzás
Az űridőjárásnak két fő típusa is veszélyezteti az űrhajósokat. Az egyik a Nap felszínén kialakuló, energikus részecskékkel teli kitörés, a másik a galaktikus kozmikus sugárzás. A Napból származó részecskeviharok nagyon rövid idő alatt, fénysebességgel érik el az űrhajót, és képesek áthatolni annak burkolatán. Ezek a viharok ahhoz hasonlíthatók, mintha valaki naponta erős mellkasi röntgent kapna: átmeneti, de veszélyes. Ilyenkor az űrhajósoknak menedéket kell keresniük a jármű legvédettebb részében.
Később, a hosszabb távú küldetéseken már kozmikus sugarakkal is számolniuk kell. Ezek a galaxisból érkező, rendkívül nagy energiájú sugárzásformák folytonos háttérterhelést jelentenek az űrhajósokra nézve – ám itt a sugárzás mennyisége szerencsére jóval alacsonyabb. A probléma abban rejlik, hogy ezek a sugarak olyan nagy energiájúak, hogy nehéz ellenük hatékonyan védekezni: gyakran másodlagos sugárzást idéznek elő, miközben átütnek a hajó falán.
Miért pont napmaximum idején indul a küldetés?
Elsőre meglepő lehet, hogy az Artemis II küldetését a Nap aktivitásának csúcsa, azaz napmaximum időszakára időzítették. Az Apollo-program után vált nyilvánvalóvá, hogy a napmaximum alatt erősebbé válik a napszél, ami jobban védi a Föld környezetét a galaktikus kozmikus sugárzástól. Bár ilyenkor gyakrabban fordulnak elő napkitörések, ezek rövidebb ideig tartanak, és időben észlelhetők. A szuperviharoktól való félelem indokolt ugyan, de a tapasztalatok szerint a jelenlegi napciklus nem számít különösebben veszélyesnek.
A NASA szigorú kockázatértékelés után döntött úgy, hogy nem halasztja el az indítást. A modern Orion űrhajó ráadásul jóval fejlettebb sugárvédelemmel rendelkezik, mint annak idején az Apollo-kapszulák. Az Apollo 16 előtt például akkora napkitörés történt, hogy ha akkor bárki a Hold körül lett volna, könnyen halálos adag sugárzást kaphatott volna – szerencsére nem tartózkodott kint űrhajós. Azóta folyamatosan fejlesztik a biztonsági intézkedéseket.
Miként mérik és kezelik a sugárterhelést?
Az Artemis II egyik kiemelt tudományos célja, hogy nyomon kövesse: pontosan mennyi sugárzást kapnak az űrhajósok. Mindenki visel majd sugárzásmérőt, amellyel egyéni szinten figyelik az elnyelt dózist. Kiemelt szerepe van a biztonsági határértékeknek: az aktív űrhajósnál egy évben és élete során is van egy rögzített maximum – akinél ez eléri a csúcsértéket, az többé nem repülhet az űrbe. Érdekesség, hogy a NASA űrhajósai számára engedélyezett, élettartamra vonatkozó sugárdózis magasabb, mint például a repülőgép-pilóták esetében, hiszen ők tudatosan vállalják a többletkockázatot.
Különlegesség, hogy a mostani küldetés során nemcsak a személyzetet, hanem az űrhajó különböző pontjain is mérőeszközöket helyeznek el, hogy feltérképezzék, hol található a legbiztonságosabb menedék egy váratlan napkitörés esetén. Az új űreszköz fejlett védelme, a valós idejű sugárzásfigyelés és a tapasztalatokon alapuló protokollok együttese lehetővé teszi, hogy az Artemis II személyzete a legnagyobb eséllyel térjen vissza biztonságban a Holdról – és közben értékes adatokat szolgáltasson a következő, hosszabb utazásokhoz.
