Emberi mozgás, emberhez szóló technológia
A kutatásban a résztvevők virtuális valóságba (VR) léptek, ahol a bal alkarjukat egy önálló, MI-vezérelt műkarra cserélték. Az avatár keze különböző sebességekkel mozgott a kijelölt cél felé, ezzel modellezve a különböző technikai megoldásokat és azok hatását a felhasználóra. A hétköznapokban egyre gyakrabban jelennek meg olyan MI-vezérlésű művégtagok, amelyek használhatósága legalább annyira múlik a viselő érzésein, mint az eszköz technikai tudásán. Egy meggyőző műkar nem csupán pontosan másolja a parancsainkat, hanem természetesnek is tűnik – sőt, elhisszük róla, hogy valóban a saját testrészünk.
Az aktív MI-től a testtudatig
Az elveszített kéz vagy kar pótlására készült művégtagok nélkülözhetetlenek a mindennapokban. A fejlesztések fő célja eddig a mozdulatok pontos követése volt, például az izmok elektromos (EMG) vagy agyi jeleinek (EEG) feldolgozásával. Mostanra azonban az MI fejlesztése egyre inkább lehetővé teszi, hogy a robotvégtag bizonyos helyzetekben önállóan, előrelátó módon mozduljon. Ezek a rendszerek viszont könnyen keltik a „nem az enyém” érzést, ami komoly akadály lehet a tömeges elterjedés előtt.
A kulcs: az egy másodperces mozgás
A VR-kísérlet során a robotkar hat különböző sebességet próbált ki, 0,125 másodperctől egészen négy másodpercig. A résztvevők értékelték, mennyire érezték magukénak a kart, mennyire volt használható, és mit gondolnak a robot kompetenciájáról, barátságosságáról és kényelméről. Az eredmények egyértelműek: sem a leglassabb, sem a leggyorsabb mozgás nem vált be. A valósághű, egy másodperces mozgásnál érezték leginkább, hogy tényleg ők használják a terméket, ekkor tűnt a műkar a leghasználhatóbbnak, legkompetensebbnek és legkényelmesebbnek. Mégis, hiába a technikai bravúr, a túl gyors robotkar inkább zavart, a túl lassú inkább bénának tűnt – a használhatóság tehát nem egyenlő a sebességgel.
Emberközpontú jövő a robotikában
Az MI-vezérelt művégtagok tervezésekor már nem a gyorsaság az elsődleges szempont, hanem az emberi test természetes ritmusához igazodó mozgás. Ez a felismerés más eszközökre, például exoszkeletonokra vagy kiegészítő robotvégtagokra is érvényes lehet. A kutatók vizsgálni fogják azt is, hogy a hosszabb távú használat hogyan befolyásolja a testtudatosságot – vagyis mennyi idő alatt érzi majd az ember teljesen „sajátjának” a gépi végtagot. Végül a VR-alapú kutatás azt is lehetővé teszi, hogy a tervezők már a fejlesztés korai szakaszában felmérjék, mennyire fogadják el az emberek az új technológiákat, és hogyan formálható azok tervezése a használók igényeihez.
