Baglyok és csontok között
A Cueva de Mono nevű barlang szakadozott bejáratán átmászva a kutatók először fosszilis gyíkokat kerestek, ám helyette több tízezer rágcsálók és lajhárok csontjaira bukkantak. Ezek ősi bagolyfészkek lehettek, ahol a madarak visszaöklendezték zsákmányuk csontjait a padlóra. A legkorábbi maradványok a késői negyedidőszakból, azaz 125 000 évvel ezelőttről származhatnak, és volt köztük olyan faj is, amely több mint 4500 éve kihalt.
Méhek a csontüregekben
A kutatók a rágcsálók és lajhárok állkapcsainak fogüregeit vizsgálva sima falú, pohárszerű képződményeket találtak. Kiderült, hogy ezek a vízálló sejtfalak valójában magányos méhek fészkének maradványai, ahol a lárvák fejlődtek. A mai méhfajok döntő többsége szintén magányosan él, de általában földbe ássák fészkeiket – ilyen, barlangokban és csontüregekben való fészkelést sem a jelenből, sem a múltból nem dokumentáltak.
Kettős biztonság: csont és sejt
A csontok valószínűleg plusz védelmet nyújtottak, például a parazita darazsakkal szemben. Egyes fogüregekben akár hat különböző fészek is megbújt, vagyis több méh egyszerre használta őket, mintegy közösségi bölcsőként. A fészkelés több évezreden át folytatódhatott – a csontbarlang méhei valódi túlélési stratégiát választottak: védelmet kaptak kívül a csonttól, belül a lárvafalaktól – mint egy természetes termoszban.
