
A Weber-féle hallószerv titka
Az édesvízi halak kétharmada rendelkezik egy különleges „középfüllel”, az úgynevezett Weber-féle apparátussal. Ez a bonyolult csontos szerkezet összeköti a halak úszóhólyagját a belső füllel, és lehetővé teszi, hogy ezek a halak jóval szélesebb hangfrekvenciákat érzékeljenek, mint tengeri rokonaik. Nem elhanyagolható, hogy ez a hallás már közelít az emberi hallástartományhoz – például a zebradánió akár 15 000 Hz-ig is hall, míg az emberi felső határ nagyjából 20 000 Hz.
Új időrend: kétszeres invázió az édesvízbe
A kutatók eddig úgy gondolták, hogy ezek a halak mintegy 180 millió évvel ezelőtt jelentek meg az édesvizekben, amikor a Pangea szuperkontinens még egyben volt. Azonban az újonnan előkerült fosszília szerint csak 154 millió éve, jóval azután, hogy a Pangea darabokra tört, és kialakultak a mai tengerek, telepedtek meg az édesvizekben ezek a halak. Ráadásul nem egyszer, hanem két külön hullámban hódították meg az édesvizeket: az egyik vonalból származnak a harcsák, a tetrák (pl. neonhalak) és az afrikai, dél-amerikai fajok, míg a másik ágból a pontyok, márnák, keszegek és zebradániók.
Különleges csontos szerkezet
A Weber-féle apparátus a halak gerincoszlopából fejlődött ki, és rendkívüli tulajdonságokat kölcsönöz ezeknek a halaknak. Míg a szárazföldi állatok dobhártyával és középfülcsontokkal érzékelik a hangokat, a legtöbb hal testének sűrűsége hasonló a vízéhez, ezért a hanghullámok könnyedén áthaladnak rajta. Ezért kellett a halaknak külön megoldást találniuk a hatékonyabb hallásra. Az úszóhólyag rezgéseit a csontos Weber-féle apparátus továbbítja a belső fülhöz, és ezzel jelentősen növeli a hallás érzékenységét – ellentétben sok tengeri fajjal, amelyek csak alacsonyabb frekvenciákat hallanak.
Noha még kérdéses, pontosan miért fontos a magasabb frekvenciák észlelése a halaknak, valószínűleg a változatos élőhelyekhez való alkalmazkodásban segíti őket – a gyors sodrású folyóktól a nyugodt tavakig.
Kanadai minihal 67 millió éves válasza
A most leírt, mindössze 5 cm hosszú Acronichthys maccagnoi fosszíliái Alberta tartományban kerültek elő, ahol hat éven át gyűjtötték őket. Ezek között találtak olyan példányokat, ahol a középfül csontjai – a Weber-féle apparátus – tökéletesen konzerválódtak. A szimulációk alapján ezek az ősi halak már majdnem ugyanolyan érzékeny hallással rendelkeztek, mint a mai zebradániók. Bár minimálisan gyengébb volt a hallásuk, a legérzékenyebb hangfrekvencia csak kevéssel maradt el a mai halfajokétól; ez is jól mutatja, milyen fejlett rendszert alakítottak ki több tízmillió évvel ezelőtt.
Evolúciós robbanás az édesvizekben
Nem elhanyagolható, hogy két külön alkalommal hódították meg az édesvizet a tengeri eredetű halak, ez pedig valódi robbanást indított el a fajok számában. Bár korábban úgy hittük, hogy az Otophysi-csoport csak édesvízi fajokat foglal magába – tehát édesvízi eredetük van –, a mostani kutatás szerint ezek a halak tengeri eredetűek, és csak később, egymástól függetlenül kétszer alkalmazkodtak az édesvízi élethez. Ebből adódóan ismerünk ma több mint 10 000 Otophysi-fajt, a harcsáktól a pontyokon át a neonhalakig.
Új válaszok a múltból
A szenzációs kanadai fosszília több szakterület együttműködésével, 3D röntgenes vizsgálatokkal és genetikai elemzéssel tárta fel evolúciós múltunk egy újabb darabját. Az eddig ismeretlen kis hal azt bizonyítja, hogy a régóta bevett elméleteket is érdemes időről időre újraértékelni: az édesvízi halak hallása már az óceánokban alakult ki, és csak később csiszolódott tökélyre a folyókban és tavakban.
A kutatók eredményei nemcsak a biológia és a paleontológia számára jelentenek fontos újdonságokat, hanem arra is emlékeztetnek, hogy evolúciós történetünk sosem statikus – bármikor megbolygathatja egy földből előkerülő, mindössze pár centis hal és a megújuló tudományos kíváncsiság.
