Meddig tart a társadalmi elfogadhatóság?
A befektetők mostanában különösen rá vannak kattanva az új MI-s eszközökre: okosszemüvegek, MI-medálok – bármi, ami egy kicsit is jövőbe mutató. Kevin Rose, a True Ventures társalapítója, aki korábban olyan sikerekhez adta a nevét, mint a Peloton, a Ring vagy a Fitbit, egészen máshogy áll az MI-őrülethez. Szerinte ezek az új MI-wearable-ök egyszerűen túlzásba esnek: mindent hallanak, folyamatosan figyelnek, és ezzel szétfeszítik a magánélet határait.
Saját tapasztalatból beszél: igazgatósági tag volt az Oura nevű vállalatnál, amely mára lefölözte az okosgyűrű-piac 80%-át, így pontosan látja, mi választja el a tényleg sikeres viselhető kütyüket a bukott próbálkozásoktól. Különösen fontos, hogy nem a technikai tudás, hanem a szerkezettel kapcsolatos érzések és a társadalmi elfogadottság dönt. Ha egy eszköz riasztó, tolakodó vagy egyszerűen taszító, nagy bukta lesz – hiába tud mindent.
Az MI túl sokat akar tudni rólunk
Szinte minden MI-s viselhető hardverrel volt már dolga, köztük a Humane MI-medállal is, amely egy ideig sokakat lázba hozott, de rövid pályát futott be. Az utolsó csepp a pohárban egy veszekedés volt a feleségével: a vitájuk közben az MI-naplókat akarta bizonyítékul használni arra, hogy ő bizony nem mondott ilyet vagy olyat. Ezzel kapcsolatban világosan fogalmaz: nem akarod egy MI által rögzített naplóval megnyerni a házastársi vitáidat. Ez egyértelműen egy egészségtelen zóna, ahol az emberi kapcsolatok sínylik meg a technológiát.
Ennek ellenére mindent az MI-re akarunk húzni: okosszemüvegeket készítünk csak azért, hogy megmondják, milyen emlékmű előtt állunk, vagy hogy a fotókról könnyedén kiradírozzuk, ami nem tetszik a háttérben. Ijesztő, hogy egy barátja például úgy tüntetett el egy kaput a kertjükből a képről, mintha az ott se lett volna – a gyerekei pedig majd értetlenül nézik a képet: „Nem volt ott egy kapu?”
Fiatalok, MI és a jövő örvénye
Rose szerint ez az egész MI-hullám olyan, mint a közösségi média hajnala: most még ártalmatlannak tűnik, de pár év múlva azt fogjuk mondani, bárcsak máshogy csináltuk volna. A saját bőrén is érzi ezt: amikor gyerekeinek az OpenAI Sora-val generált apró labradoodle-kölykökről mutatott videót, azok rögtön megkérdezték, mikor vehetnek ilyen kutyát. És a magyarázat – „Apa csak egy trükköt mutatott, ezek nem igaziak” – kínos: az MI olyan, mint a moziban a repülő színész – varázslat, nem valóság.
Az MI viszont segíti a vállalkozókat
Fontos, hogy Rose nem ellensége az MI-nek: szerinte sosem volt könnyebb vállalkozni, és a szakadék az induló és profi fejlesztők között folyamatosan szűkül. Egy kollégája például egy Los Angeles–San Francisco út alatt lefejlesztett egy teljes alkalmazást MI-kódíróval, ami fél évvel korábban még heteket-hónapokat vett volna igénybe.
Úgy véli, hamarosan (a Google Gemini 3 megjelenésekor) gyakorlatilag nullára csökkennek a hibák. A középiskolai programozás már nem is klasszikus kódolás, hanem „hangulatkódolás”, és bármelyik garázsból kinőhet a következő milliárd dolláros startup.
Megváltozik a kockázati tőke világa
Az MI-forradalommal a vállalkozók egyre később, vagy egyáltalán nem fognak külső tőkét bevonni – minden megváltozik. Az olyan nagy nevek, mint a Sequoia Capital, már annyi mérnököt alkalmaznak, mint befektetőt, de Rose szerint a valódi érték a kockázati tőkések érzelmi intelligenciájában lesz: azokéban, akik hosszú távon, stabilan jelen vannak, és képesek segíteni a vállalkozókat a lelki kérdésekben is.
Mindezt figyelembe véve Rose úgy látja, hogy a legjobb ötletekre, a valóban bátor, akár őrült vállalkozókra kell figyelni – nem azokra, akik csak csinosítgatják a részleteket. Mert ha egy nagy ötlet most nem sikerül, a következőt is támogatni fogja az, aki hisz benne.
