Koponyák, csontmaszkok és mesterséges feldolgozás
A leletek több mint 50 egyedi emberi csontot tartalmaztak, amelyeket csatornákból és vizesárkokból szedtek elő öt különböző lelőhelyen. Ezeken jól láthatók a mesterséges feldolgozás jelei: a csontokat feldarabolták, fúrták, csiszolták vagy lecsiszolták speciális eszközökkel. Számos feldolgozott csont befejezetlen maradt, és egyszerűen vízbe dobva fejezte be pályafutását, mintha nem jelentett volna különösebb értéket a tulajdonosai számára. A kutatók hangsúlyozták: a csontokon nincs erőszakos halál vagy feldarabolás nyoma, vagyis minden bizonnyal a maradványokat csak azután kezelték így, hogy a testek természetes módon lebomlottak.
Rítus vagy hétköznapi tárgy?
A leggyakrabban feldolgozott csont a koponya volt: négy felnőtt koponyát vízszintesen vágtak ketté, létrehozva ezzel a különös koponyacsészéket, további négy esetben pedig maszk-szerű, függőlegesen megosztott koponyákat találtak. Előkerültek lyuggatott koponyák és lelapított állkapcsok is, ami egyedülálló a térség őstörténetében.
A koponyacsészéket korábban magas rangú temetkezéseknél is felfedezték, így valószínűleg vallási vagy rituális céllal készülhettek. Az azonban, hogy sok feldolgozott csontot félig kész állapotban, szemétként dobtak ki, arra utal, hogy az emberi csontanyag már nem számított ritkaságnak vagy különösen értékesnek a gyorsan urbanizálódó Liangzhu társadalmában. Egy többségében ismeretlenekből álló közösségben már könnyebb volt leválasztani a csontokat az egykori emberekről.
A város és az elidegenedés ára
A csontfeldolgozás hirtelen jelent meg, legalább 200 évig tartott, majd eltűnt a kultúra életéből. A kutatók szerint a városiasodás, az idegenekkel való találkozás és az ebből fakadó társadalmi távolság járulhatott hozzá ahhoz, hogy az emberi test egy időre csupán alapanyaggá vált a Liangzhu-kultúrában. A következő években további vizsgálatok segíthetnek megfejteni e titokzatos koponyamaszkok eredetét és jelentését.
