Mélyrepedések és felszíni átalakulások
Ariel felszínén látható mély szakadékokat, hosszú repedéseket, sima, újra befagyott síkságokat először a Voyager–2 űrszonda fedezte fel 1986-ban. Ezeknek a képződményeknek a kialakulása összefügghet a korábbi óceánnal: az árapály-fűtés nemcsak megrepesztette volna a jeges burkot, hanem vékony jégréteget is létrehozhatott, amely alatt akár folyékony víz vagy ammónia is lehetett.
Az élet lehetőségei és vulkáni kitörések jeges változata
Az Ariel, akárcsak a Szaturnusz Enceladus (Enceladus) vagy a Jupiter Europa (Europa) nevű holdja, alkalmas is lehetett volna az élethez szükséges alapvető kémiai folyamatokra. A hold felszínén ma is kimutatható az ammónia és a szénalapú vegyületek jelenléte – ezek hamar lebomlanak a világűrben, így nagy valószínűséggel az Ariel belsejéből kerültek a felszínre. Ez arra utal, hogy a felszín és a belső rétegek között folyamatos az anyagáramlás, vélhetően úgynevezett jégvulkánokon (kriovulkanizmus) keresztül, amikor víz vagy ammónia tör ki a mélyből, majd azonnal megfagy.
Szunnyadó világ, rejtélyes múlt
A szakértők úgy gondolják, hogy a hold gravitációs rezonancia által kialakult árapály-fűtés 1-2 milliárd évvel ezelőtt zajlott; amikor ez megszűnt, Ariel belseje lehűlt, pályája kör alakúbbá vált, a felszín alatti óceán pedig elkezdett visszafagyni. Ma tehát Ariel felszínét titkos, jeges múlt árnyékolja, és a kutatók kíváncsian várják, hogy egy következő űrbéli vizsgálat egyszer végre választ adjon a rejtélyre: vajon élhettek-e, vagy élhetnek-e még most is mikroorganizmusok ezen a különös, távoli világon?
