
Ősi fosszíliák titkai
Az, hogy a madarak mikor kezdték el ezt a monumentális vándorutat, régóta foglalkoztatja a tudósokat. Az utóbbi évtized intenzív alaszkai kutatásai azonban most először kínálnak kézzelfogható bizonyítékot: több tucat madártojásból kelt fióka és maradvány került elő a 73 millió évvel ezelőtti kréta korból, közvetlenül bizonyítva, hogy a madarak már ekkor költöttek a sarkkör környékén. Az egész Prince Creek Formációban (Észak-Alaszka) talált kövületek a legkorábbi ismert példák a magas szélességen történő madárszaporodásra.
A vándorlásra termett madártest
A sarkvidéki vándormadarak elképesztő élettani és viselkedési alkalmazkodásokat mutatnak. A csér például légies, üreges csontvázával hosszú távokat képes átszelni, miközben akár repülés közben is tud táplálkozni és aludni. A tájékozódás titka máig rejtély, de a szakértők egyetértenek abban, hogy a madarak a vizuális tájékozódáson túl a Nap, a Hold, a csillagok, sőt a Föld mágneses mezejének, valamint illatoknak a segítségével is tájékozódnak – a tanulás pedig nagy szerepet játszik a rögzült útvonalak kialakulásában.
Miért nem maradnak évekig a sarkkörön?
Bár néha nehéz eldönteni, hogy egy lelet vándormadártól vagy állandó lakostól származik, a fészekben kikelt fiókák – különösen a Prince Creek vidékéről – bizonyítják: a madarak már 73 millió éve is költöttek a sarkközeli területeken. A lelőhely abban az időben 80-85 fok északi paleószélességen helyezkedett el, ami közel megegyezik a mai Északi-sark helyzetével. Rövid nyarak és négy hónap sötét tél várta itt az élővilágot – mégis kivirult az élet, amikor eljött a fény időszaka.
Miért pont ezek a madarak leltek itt otthonra?
A Prince Creek fosszíliái ornithurinekhez tartoznak – ezek a modern madarak és közeli őseik. Három fő típus maradványai kerültek elő: halfogó ichthyornithinae-ok (halászmadár-szerűek), lábbal úszó hesperornithinae-ok (ők nem tudtak repülni), valamint a modern madarak közeli ősei. Érdekesség, hogy a máshol igen elterjedt enantiornithinae-ok itt nem találhatók meg – bár tudtak repülni, úgy tűnik, nem bírták az északi viszonyokat.
Érdemes hangsúlyozni, hogy a tojás felépítése döntő jelentőségű volt. Az ornithurin madarak képesek voltak nagyobb tojásokat lerakni, mivel medencecsontjuk szétvált – ez gyorsabb fejlődést és kikelést tett lehetővé utódaik számára, szemben a lassabban, részben talajba rejtett tojásokat rakó enantiornithinae-kkal, melyek fiókáinak kevés esélye volt a zord, gyorsan változó sarkvidéki éghajlaton.
Az evolúció igazi nyertesei
A gyorsan fejlődő, nagy tojásban kelő ornithurinek már a kikelésük idején képesek voltak fészket rakni a talaj fölé is – ennek köszönhetően rövidebb ideig voltak kitéve a hideg talajnak, így bátrabban költhettek a magas szélességek sarkvidéki nyaraiban. Ezzel szemben az enantiornithinae-ok – akikről feltételezik, hogy pár nap után már repülni tudtak, de egyszerre váltották le a tollazatukat – könnyen megfagytak egy hidegfront alatt, így ők nem terjeszkedtek észak felé.
A vándormadarak tehát már fejlődésük korai időszakában is jelentősen befolyásolták a sarkvidéki ökoszisztémát: táplálékláncot építettek, virágokat poroztak be, magokat terjesztettek, sőt, a kórokozók terjedését is befolyásolták. Evolúciójuk nélkül a tundra ma sokkal sivárabb hely lenne.
Új távlatok a múlt kutatásában
Ebből adódik, hogy a Prince Creek Formáció feltárása nemcsak azt mutatja meg, hogy madarak már 73 millió éve elszánták magukat a sarkkör környéki költésre, hanem azt is, hogy az alkalmazkodás kulcsa a fejlődés gyorsasága, a tojások mérete és a költési viselkedés volt. Ez a tudás segíthet megérteni, hogyan alakultak ki napjaink északi tájainak ökoszisztémái – és hogy mikor kezdődött el a századok óta csodált nagy madárvonulás.