Gigászi pusztítás a tenger mélyén
A fenékhúzás világszerte a tenger gyümölcseinek negyedét adja, ám eljárása rendkívül pazarló. Egy hajó hatalmas hálót és nehéz felszerelést vonszol vakon a tengerfenéken, gyakran csupán egy-két értékes halfaj kedvéért. Eközben rengeteg más élőlényt is csapdába ejt, miközben letarolja a több száz éves koralltelepeket, kagylókerteket és tengeri fűágyásokat. Fontos szempont, hogy élő halak fogásához aligha lehetne pazarlóbb módszert választani, hiszen a halászhajók fedélzetéről gyakran fiatal cápákat és rájákat halomba gyűjtve dobnak vissza a vízbe, már elpusztulva mellékfogásként.
Elfeledett fenyegetés: a szénbomba
Az ökológiai pusztítás mellett azonban egy újabb, kevésbé ismert veszély is napvilágra került: a fenékhúzás jelentős mennyiségű, klímát melegítő szén-dioxidot szabadíthat fel, amely addig a tengerfenéki üledékben volt tárolva. Az óceán a Föld legnagyobb szénelnyelője, a légkörből szén-dioxidot köt meg, amit a fitoplanktonok és algák építenek be anyagukba fotoszintézis során. Ezek az elhalt élőlények leülepednek a tengerfenékre, ahol a szén végül hosszú időre bezárulhat az üledékbe.
A fenékhúzás viszont óriási üledékrétegeket kever fel, és a benne tárolt szerves szén oxigénnel találkozva mikrobák közvetítésével részben újra szén-dioxiddá vagy más vegyületekké alakul. Ezek a gázok vagy az óceán savasodását fokozzák, vagy elillannak a légkörbe.
Megosztott tudományos álláspontok
Még mindig vita folyik arról, hogy a felkavart szénből mennyi és milyen gyorsan jut ténylegesen a légkörbe. Egyes kutatók szerint a mennyiség elképesztő: akár évi 340-370 millió tonna szén-dioxid is felszabadulhat a tengerfenék bolygatásából – ez meghaladja olyan országok éves kibocsátását, mint Olaszország vagy Spanyolország, és elérheti a globális légi közlekedés emissziójának szintjét. Más szakértők azonban hangsúlyozzák: az óceán szénciklusa bonyolult, a visszakerülő szén jelentős része bikarbonát formájában oldódik fel a vízben, így csak részben kerül vissza a légkörbe. Ez azonban önmagában fokozza az óceán savasodását, rontva a további szénmegkötés hatékonyságát.
Metán, klímamúlt és kitörési pontok
A problémát tovább bonyolítja, hogy a tengerfenék egyes sekélyebb részein jelentős mennyiségben találhatók metánt tartalmazó, jégkristály-szerű vegyületek, különösen az Északi-sarkvidék olvadó jégtakarója alól felszabaduló területeken, például a Szibériai-platón. Fenékhúzás ezekben a régiókban akár a metán felszabadulását is elindíthatja, amely hatszor erősebb üvegházhatású gáz, mint a szén-dioxid.
A tudósok egyre inkább aggódnak amiatt, hogy az emberi tevékenységek, köztük a fenékhúzás, elindíthatják-e a múlt klímaváltozásaihoz hasonló gyors folyamatokat. A paleoklimatológiai múltban, például az úgynevezett paleocén-eocén hőmérsékleti maximum (PETM) idején az átlaghőmérséklet mintegy 8 Celsius-fokkal nőtt 200 ezer év alatt, részben tengerfenéki metán-hidrátek felszabadulása miatt. Kiemelendő, hogy napjainkban az Arktisz gyors felmelegedése és az eddig érintetlen metánmezők elérhetősége új kockázatot jelent.
Ebből adódóan a szakértők szerint érdemes kétszer is meggondolni, mielőtt az egyre változó, melegedő Északi-sarkvidéken nagyszabású fenékhúzást indítanánk – hiszen nem tudhatjuk, milyen láncreakciókat indíthatunk el a Föld klímájában.
