
Miért kell atomreaktor a Holdra?
A Hold felszínén az energiaellátás körülményei igencsak mostohák. A holdi éjszaka 14 földi napig tart, a sarkvidékeken és néhány kráterben pedig sosem süt a Nap, így a napelemek egyáltalán nem, vagy csak rövid ideig működnek. Ilyen hosszú ideig akkumulátorokkal áthidalni a napfény hiányát óriási logisztikai kihívás, hiszen minden nagy teljesítményű energiatárolót a Földről kellene odaszállítani. Ezzel szemben az atomenergia rendkívül hatékony: egy softball-labda méretű, urán-235 izotópból álló tömb ugyanannyi energiát termel, mint egy teljes tehervonatnyi szén.
Ezért, ha a NASA valóban ipari léptékű tevékenységre és hosszú távú tartózkodásra készül a Holdon – például akár csak 3D-nyomtatásra –, a jelenlegi napelemek erre alkalmatlanok. Ilyen volumenű tevékenységhez száz kilowatt feletti folyamatos áramforrás szükséges, amit csak fúziós vagy hasadási technológiák képesek biztosítani.
Miért nem jelent újdonságot az űrbeli atomenergia?
Bár az ötlet sokakat meglephet, valójában az Egyesült Államoknak évtizedes múltja van az űrbe telepített nukleáris rendszerek fejlesztésében. Sőt, nem is ez lenne az első atomreaktor, amit az Egyesült Államok „kilő” a világűrbe – ezt a rekordot már 1965-ben a SNAP-10A nevű műhold birtokolta. Az ok egyszerű: minden kilogramm rakomány óriási költség, az atomreaktorok viszont kis tömeg mellett aránytalanul nagy teljesítményt biztosítanak. Emiatt az űrutazás egyik kulcsa lehet az atomenergia.
A New Horizons űrszonda példája jól mutatja a lehetőségeket és korlátokat: amikor 2015-ben elhaladt a Plútó mellett, mindössze 200 wattal (nagyjából két villanykörte erejével) működött. Ez épphogy elég volt az alapvető műszerek üzemeltetéséhez, de az összes információ hazaküldése 16 hónapig tartott. Egy 20 kilowattos mikroreaktor esetén a szonda élőben küldhette volna az adatokat, akár a Plútó körül is keringhetett volna, miközben minden műszere folyamatosan működik.
A jövő: Mars-küldetések és ipari holdállomások
A Mars még kíméletlenebb környezetet jelent: ott a bolygó egészét hetekig, hónapokig elhomályosító porviharok miatt nem lehet a napenergiára alapozni. 2018-ban például egy globális porvihar tehetetlenné tette az Opportunity marsjárót (eredeti cím: Lehetőség, Opportunity). Ha valaha emberi települést szeretnénk a Marson, megbízható, nagy teljesítményű atomreaktor nélkül ez lehetetlen.
Ebben a kontextusban a Hold tökéletes próbahely: itt lehet először élesben tesztelni, hogyan működik egy ilyen rendszer valódi, zord körülmények között, ahelyett, hogy rögtön a Mars kockázatos környezetében próbálkoznánk. Ha a Holdon sikerül beüzemelni egy 100 kilowattos mikroreaktort, azután érdemes nekivágni a marsi energiaellátási kihívásoknak.
A technikai és logisztikai kihívások
Jelenleg az Egyesült Államokban egyetlen vállalat sem gyárt kifejezetten holdi mikroreaktort. Bár több projekt is fut, ezek gyakran a prototípusig sem jutnak el. A NASA korábbi próbálkozása, a KRUSTY (Kilopower Reactor Using Stirling Technology) rendszer mindössze 10 kilowattos volt, miközben a holdi célok legalább tízszer nagyobb teljesítményt igényelnek.
Ennek a tervezett reaktornak a tömege 10-15 tonna lenne – ezt csak a legnagyobb, jelenleg fejlesztés alatt álló rakétákkal (például a Starshippel) lehetne a Holdra szállítani. Radiátorral együtt a rendszer kiterítve majdnem egy kosárlabdapálya méretű. A Starship fejlesztése azonban 2025-ben jelentős kudarcokat szenvedett: a rakéta kétszer is megsemmisült tesztrepülések közben. Ha a rakéta nem készül el 2030-ra, a reaktor darabokban történő szállítása is szóba jöhet, de a NASA autonóm összeszerelő rendszerei erre nincsenek felkészítve. Ráadásul a holdkompok fejlesztése is késik, sem a SpaceX, sem a Blue Origin landere nem bizonyított még éles körülmények között.
Személyzet és források: veszélyben a projekt?
A pénzügyi oldalra tekintve az éves költség nagyjából 800 millió dollár (mintegy 288 milliárd forint) öt éven át. Azonban az egyik legnagyobb bizonytalanságot a munkaerő jelenti: közel 4000 alkalmazott hagyta el a NASA-t különböző csoportos leépítések során, ami komoly hiányokat okozhat a mérnöki szaktudásban. Ez a lemorzsolódás különösen kritikus lehet, amikor a legösszetettebb technológiai kihívások megoldása a tét.
A NASA vezetése ugyanakkor igyekszik optimista maradni, kiemelve, hogy az energiaügyi minisztérium (Department of Energy) támogatásával sikerre vihető a projekt. Ugyanakkor politikai akarat és megfelelő költségvetés nélkül továbbra is kétséges, lesz-e valaha amerikai atomreaktor a Holdon – és ha igen, mikor.
Ezért tehát bár az atomreaktor a Holdon már nem puszta utópia, az ambiciózus tervek mögött komoly technológiai, logisztikai és munkaerőbeli akadályok húzódnak. A következő évtized megmutatja, hogy az Ígéret Földje valóban égi kísérőnkké válik-e, vagy egy újabb grandiózus terv landol a fiók mélyén.