
Mit nevezünk űridőjárásnak?
A világűr időjárásának tanulmányozása a Napból kitörő elektromosan töltött részecskék és mágneses térszerkezetek, valamint ezek Földdel való találkozásának vizsgálatát jelenti. A Nap gyakran ereget ki forró plazmából és mágneses mezőből álló plazmacsomókat, amelyek akár 2900 km/s sebességgel száguldanak. Egy ilyen koronakidobódás (CME) során annyi anyag szabadulhat el, mint amennyi a Nagy-tavak teljes vízmennyisége – ezt a tömeget New Yorkból Los Angelesbe kevesebb mint két másodperc alatt „szállítaná”.
Ez a röpke utazás azonban komoly következményekkel jár: a Földet elérve látványos sarki fényeket okozhat, de könnyedén tönkreteheti az áramszolgáltatást az elektromos hálózatban, és lerombolhatja a technológiai infrastruktúrát.
Mi az a fluxuskötél, avagy űrtornádó?
Mindezek ellenére a legújabb felfedezések fényében úgy tűnik, hogy nem kizárólag hatalmas napkitörések gerjeszthetnek geomágneses viharokat. Léteznek különleges, tornádószerű örvények is: ezek a fluxuskötelek, amelyek összetekeredett mágneses mezőcsóvaként száguldanak bolygónk felé. Kialakulásukat eddig főként műholdmegfigyelésekből lehetett sejteni, de most sikerült modellezni is, hogy miként jönnek létre az űrtornádók.
Az új szimulációk még közelebb visznek a rejtély megoldásához: láthatóvá tették, hogyan feszül egymásnak egy gyors napkitörés és a viszonylag nyugodt napszél, majd ennek ütközése során apró, de intenzív fluxuskötegek formálódnak. Ezek a miniatűr, örvényszerű szerkezetek kavargó, összecsavarodott mágneses kötelekké válnak, amelyek akár önállóan is kiválthatnak geomágneses vihart – méghozzá anélkül, hogy óriási napkitörésekre lenne szükség.
Tudományos akadályok: miért nehéz megfigyelni őket?
Fontos megjegyezni, hogy a jelenlegi számítógépes szimulációk csak korlátozottan képesek ilyen apró eseményeket modellezni. Ezek a programok a Nap és a Föld közötti hatalmas távolságot nagyjából 1,6 millió kilométer széles „kockákra” osztják, ami ugyan a Föld–Nap-távolság 1 százaléka, de még így is túl durva felbontás ahhoz, hogy a „tű a szénakazalban” típusú jelenségekre ráleljenek – különösen, ha csak néhány tízezer kilométeres, rövid életű, gyorsan mozgó fluxuskötelekről van szó.
A kutatók azonban ügyesen áthidalták ezt az akadályt: a szimuláció felbontását csak a fontos területeken növelték, mintha nagyítóval pásztáznák az események útvonalát a Nap és a Föld között. Így végül sikerült megfigyelni, ahogyan egy napkitörés a vele szembe sodródó napszélbe ütközve „felcsavarja” és megforgatja a torzuló mágneses köteleket – így születnek meg az űrtornádók.
Mi jöhet még? Veszély, tudomány és kiaknázatlan lehetőségek
A nagyfelbontású modellek megdöbbentő részletességgel tárták fel a fluxuskötelek keletkezésének mechanizmusát. Kiderült, hogy ezek a szerkezetek nemcsak bonyolultak és tartósak lehetnek, hanem kellően erős mágneses mezejük is van ahhoz, hogy – önállóan – geomágneses vihart indítsanak el a Földön. Sőt, ezek az űrtornádók főként helyben, a bolygónk és a Nap közötti térben alakulnak ki, és gyakran rejtve maradnak a műszereink előtt.
Az ilyen jelenségek felismerése azonban létfontosságú: ha időben észleljük őket, felkészülhetünk az extrém űridőjárási eseményekre, és megvédhetjük technológiai rendszereinket. Jelenleg azonban ezek az apró örvények a megfigyelési „zajban” elvesznek, ezért továbbra is szükség van nagyobb felbontású űreszközök fejlesztésére.
A fentiek fényében igazán izgalmas időszak előtt állunk. Az új generációs műszerek és szimulációk segíthetnek feltárni, mikor és hogyan veszélyeztethetik bolygónkat ezek a láthatatlan űrtornádók. Ha sikerül megérteni és előre jelezni működésüket, nemcsak a sarki fényekben gyönyörködhetünk, hanem akár el is kerülhetjük a (közel 4000 milliárd forint értékű) gazdasági károkat, amelyeket egy váratlan geomágneses vihar okozhat az elektromos hálózatban.