Várd ki!
Joe Kable, a Pennsylvaniai Egyetem pszichológusa, olyan alanyok után kutatott, akiknek a prefrontális kéreg három részén, a ventromediális prefrontális kéregben, a dorsomediális prefrontális kéregben és az elülső insulában voltak sérüléseik. Viselkedésüket összehasonlították egy egészséges kontrollcsoporttal és azokkal is, akik más frontális kéreg területeken szenvedtek sérülést.
A ventromediális prefrontális kéreg az akciókontrollban, a memóriában és a döntéshozatalban játszik szerepet. A dorsomediális prefrontális kéreg még fontosabb a döntéshozatal szempontjából; kulcsszerepe van a kogníció, az érzelmek és az akciók szabályozásában. Az elülső insula a szubjektív érzések feldolgozását irányítja. Azoknak az alanyoknak a teljesítményét, akik ezeken a területeken károsodtak, nemcsak az egészséges kontrollal vetették össze, hanem azokkal is, akik más frontális kéreg részeiben szenvedtek sérülést.
A résztvevőknek egy számítógép előtt ülve azt mondták, hogy egy érme fog megjelenni a képernyőn. Az érme értéke idővel növekedett, és meg kellett változtatnia a színét, amikor az értéke megérett. Ekkor az érme a szóköz billentyű megnyomásával eladható volt 10 cent jutalomért. Még akkor is, ha az érme még nem érett meg, meg lehetett nyomni a szóköz billentyűt, hogy megszakítsák a várakozási időt és egy új érme jelenjen meg, bár így lemaradtak volna a 10 centről.
A kísérlet résztvevői nem tudták, hogy az érme beérésének két mintázata van. A magas kitartási mintában az érme bármikor megérhetett egy 20 másodperces időszak alatt, így a várakozás volt a legjobb stratégia. Ezzel szemben a korlátozott kitartás alternatívánál a legjobb abbahagyni a várakozást kicsivel több mint két másodperc elteltével, mert ha az érme addig nem érett meg, akkor már nem is fog a teljes 40 másodperc alatt. A teszt célja 12 percen belül minél több pénzt szerezni.
Amikor egy alany úgy döntött, hogy elad egy érmét, a képernyőn egy másodpercre pirosan villant fel az ELADVA (SOLD) szó, miközben egy visszaszámláló sáv tartotta számon, mennyi idő maradt hátra.
Megéri?
A kutatócsoport azt találta, hogy a specifikus sérülésekkel rendelkező csoportok “deficitet mutattak a várakozási idő kalibrálásának képességében, és viselkedésük szignifikánsan különbözött az egészséges kontrollcsoporttól”, amint azt a tanulmány is említi.
A ventromediális prefrontális kéreg sérültjei kezdetben kevésbé voltak hajlandóak várni a jutalomra, tekintet nélkül arra, hogy a magas vagy alacsony kitartás státuszban voltak-e. Noha a magas kitartás tesztek során hosszabb ideig várakoztak, várakozási idejük még így is szignifikánsan rövidebb volt, mint a front által kontrollált és az egészséges kontrollcsoportoké. Kable és csapata úgy gondolja, ennek oka a szubjektivitás; úgy ítélték meg, hogy a hosszabb várakozás nem érte meg számukra, még a jutalom elérésének lehetőségével sem.
Azok, akiknél a másik két területen volt sérülés, hasonló várakozási időket mutattak, mint az egészséges kontrollok, de nem azért, mintha ezek az agyrészek nem befolyásolták volna a várakozási viselkedést. Az alanyok, akiknél e régiókban voltak sérülések, nem voltak annyira érzékenyek a jutalomhoz szükséges időbeli korlátokra. Így a várakozási hajlandóságuk nem változott az egész kísérlet során. Nehézségeket okozott számukra a tanulságok levonása is, ha idő előtt kiléptek: ha az érme még nem érett meg, valószínűleg újra megtennék.
A kontrollcsoport tagjai, akiknél más frontális károsodások voltak, hasonló várakozási időket produkáltak, mint az egészséges kontrollok.
Többet várva…
Bár ez a tanulmány megmutatta, hogy bizonyos agyi régiók károsodásai befolyásolják a várakozási hajlandóságot (vmPFC sérülések) és a korábbi kilépésekből való tanulási képességet (dmPFC és AI sérülések), messzemenő következményekkel is járhat. Számos mentális állapot összefügg azzal a hajlammal, hogy az ember vagy túl sokáig vár, vagy nem eleget. Az agy jutalomvárakozásának feldolgozása ezeknél az embereknél Kable és csapata tanulmányozásra készül a közeljövőben. Érdemes várni rá.
