A játék evolúciós rejtélye
Az állati játék triviálisnak, akár nevetségesnek is tűnhet. Gyakran úgy határozzák meg, mint olyan tevékenységet, amely önmagában jutalmazó, de nem nyújt közvetlen túlélési előnyöket – létezése ezért zavarba ejtő. Bár régóta feltételezik, hogy a játék a felnőttkori viselkedésformák gyakorlása, néhány kutató szerint talán nem is nélkülözhetetlen ezek kialakulásához. Hasonlóképpen, bár egyesek szerint a játék lehetőséget ad az állatoknak a felesleges erőforrások (idő, energia, mentális aktivitás) elköltésére – ami magyarázhatná a háziállatok körében megfigyelhető gyakoriságát –, ez nem indokolja széleskörű előfordulását vadon élő fajok körében. A játék kihívást jelent, mivel látszólag nélkülözhető a biológiai túlélés szempontjából.
Miközben ezeket a sorokat írtam, macskám, Albertine odasétált a kutyámhoz, Pippóhoz, és lassan felegyenesedett hátsó lábaira, farkát csóválva, mellső mancsait előretartva. Néhány másodpercig mozdulatlan maradt, majd őrült sebességgel elkezdte ütögetni Pippo száját. Ezután, meglátva egy repkedő porszemet, felugrott az asztal tetejére, szétszórva a tollaimat hangos csörömpöléssel, majd hirtelen vállamra ugrott, mintha egy fába kapaszkodna, végül levetette magát, hogy a kanapé alá bújjon, morogva. Figyelve őt, nem tudom nem gyanítani – ahogy Michel de Montaigne is tette saját macskájával kapcsolatban –, hogy valójában ő játszik velem (és velünk), nem pedig fordítva. Van valami meglepő, sőt nyugtalanító ebben a gondolatban. Mert a játékuk révén az állatok egy olyan belső énjüket tárják fel, amelyhez mi nem férhetünk hozzá, és amelyet hajlamosak vagyunk gyorsan elutasítani mint ürest vagy tisztán érzékszervi alapút – végtelenül korlátozottabbnak tekintve, mint a sajátunkat. Akár filogenetikailag közel állnak hozzánk, akár nagyon távol, hajlamosak vagyunk ösztöneik foglyainak látni őket, akik csupán a túlélésre koncentrálnak. A játék azonban többet kínál a szemlélődőnek, mint csupán a felszabadult mozgásokat: az állatok szabadságát és kreativitását tárja fel, amely Montaignet is lenyűgözte, és arra késztet minket, hogy újragondoljuk feltételezéseinket.
A játék nyelve
Térjünk vissza Albertine-re. Éppen mielőtt megütötte volna Pippót, felegyenesedett és csóválta a farkát. A macskák, a kutyákkal ellentétben, általában nem izgalmat vagy örömöt fejeznek ki a farokcsóválással, hanem bosszúságot. Amikor azonban Albertine Pippóval “beszél”, ez a viselkedés szinte mindig a játék előjele. Ez úgy tűnik, egyfajta kódként szolgál, amely jelzi a közelgő játékos interakciót. Ma Albertine ezt követően azonnal megérintette Pippót, karmok használata nélkül, nem a szemét vagy az orrát – ahogy egy valódi harcban tenné –, hanem az ajkait. Az ütések nem okoztak sérülést. A harciasnak tűnő viselkedés eltért szokásos funkciójától: nem a bántás volt a cél, hanem egy látszatverekedés utánzása. Pippo “partner volt”, és nyitva tartotta a száját, agyarai mindössze 5 centiméterre voltak Albertine fejétől, mégsem harapott. Ezután Albertine elkezdte üldözni a porszemet, mintha zsákmány lenne – szintén színjáték. A látványos ugrásaival soha nem maradna rejtve valódi zsákmány előtt. Ez az egész a színlelésen alapult.
A játékban az állatok valós tárgyakat és helyzeteket használnak fiktív szituációk teremtésére. Energiát igényel, ugyanakkor nyilvánvaló cél nélküli tevékenység. Albertine egy olyan forgatókönyvet alkotott, amely eltávolodott a jelen valóságától: egy szimulált világba lépett. Ez a játékos aktivitás nem tűnt funkcionálisnak. Albertine úgy tűnt, pusztán az öröméért csinálta. A játék tehát kihívást jelent filozófiai és biológiai előítéleteink számára. Filozófiai szempontból hajlamosak vagyunk az állatokat érző, intelligens lényeknek látni, de intelligenciájukat teljesen a túlélésre irányulónak tekinteni. Ez az “intelligencia = túlélés” nézet még mindig összhangban van Frederik Jacobus Johannes Buytendijk pszichológus 1942-es kijelentésével, miszerint “az emberek nem élnek egy egyszerű, érthető világban, ellentétben az állatokkal”.
Az állati játék túl a hasznosságon
