Az ősi mágnesesség és egy hatalmas becsapódás találkozása
A Hold felszínén, közel a déli pólushoz, a Földtől nézve a túloldalon, régi kőzetminták erőteljes mágneses jeleit észlelték, holott ma sem a Holdnak, sem a régóta mozdulatlan magjának nincs érzékelhető belső mágneses mezeje. Érdemes kiemelni, hogy ezek a mágneses jelek pont ott a legerősebbek, ahol a felszín túloldalán található az Imbrium-medence (Imbrium Basin) – az egyik legnagyobb, mintegy 1200 km átmérőjű becsapódási kráter. Ez arra utalhat, hogy egy gigantikus aszteroida-becsapódás nemcsak sebeket ejtett a holdfelszínen, hanem minden korábbinál erősebb, ugyanakkor rövid életű mágneses teret is generált.
A Hold dinamoja: gyenge, de létező mágneses mező
A mágneses kőzetek klasszikus magyarázata egy globális, belső dinamo, vagyis a keringő maganyag által gerjesztett mező. A Föld jelenlegi mágnesessége is ilyen dinamo-tevékenység eredménye. A Holdnál azonban a kicsiny mag ezt csak jóval gyengébben valósíthatta meg – a modellezések szerint mintegy 1 mikroteslás szinten, amely 50-szer gyengébb a Föld mezőjénél. Ez viszont önmagában nem lenne elég ahhoz, hogy a jelenlegi kőzetmintákban mért erős mágnesesség kialakuljon.
A becsapódás hatása: plazmafelhő és lüktető mágnesesség
Az MIT kutatói részletes számítógépes szimulációkkal vizsgálták, mi történik, ha egy Imbrium-méretű becsapódás során az energia hatására a felszíni anyag jelentős része elpárolog, és izzó plazmafelhőt képez. Ez a plazmafelhő áramlani kezd a Hold körül, és a becsapódástól ellenkező oldalon koncentrálódik. Ott a plazma rövid időre összepréselte, és mintegy 40 percen át jelentősen felerősítette az addig gyenge mágneses teret.
Ez alapján arra lehet következtetni, hogy a plazmafelhő gyakorlatilag lökéshullámként terjedt át a Hold túlsó felére, melynek kőzetei éppen akkor rögzítették a mágneses csúcsot, amikor a mező a legerősebbé vált. Bár a Nap mágneses mezeje is éri a Holdat, a szimulációk szerint ez önmagában nem elég erős ahhoz, hogy ilyen hatást váltson ki.
Sokkhatás és mágneses „fagyasztás” a holdkőzetekben
A kutatók szimulációi arra is rámutattak, hogy a becsapódás lökéshulláma – hasonlóan egy földrengéshez – végigsöpört a Hold belsején, a túlsó oldalon találkozott, és megremegtette a kőzeteket. Ez a remegés a kőzetek elektronjait is megzavarta, miközben a plazma által felerősített mágneses mező épp rögzült – így a kövek belső „tűi” az új, erős térhez igazodtak. Amint a sokk elmúlt, a mágneses mező is visszagyengült, de a lenyomat megmaradt.
Tesztelhető elmélet: a Hold sorsa a mintákban
Ez a kombinált, dinamo és becsapódás által egyszerre kiváltott hatás végre magyarázatot adhat a Hold déli pólusánál lévő erősen mágnesezett kőzetek furcsa eredetére. Az elmélet igazolható is lehet, ha a közeljövő űrmissziói, mint például a NASA Artemis-programja (NASA Artemis program), ebből a régióból származó mintákban valóban megtalálják a becsapódás nyomát és a nagyfokú mágnesesség jeleit. Ez azt jelentheti, hogy a Hold mágneses sebhelyein ott van a múlt egy drámai pillanatának pontos lenyomata – amelyet egy hatalmas becsapódás és az ősi dinamo együttesen vésett bele a holdfelszínbe.
