Az emlékek és archívumok törékenysége
Az archívumok soha nem csupán információs tárgyak összességei, hanem emlékhelyek is. Esetünkben ez azt jelenti, hogy egy könyvtár vagy akár nagyszüleink otthona a gondolkodás, a vélemények és a tudás egyedülálló, rendszerezett térképe. A fizikai rend – könyvek, újságok, jegyzetek sajátos rendezése – mind egyfajta emléképítészeti módszer, amely megpróbálja túlélni saját alkotóját. Mindazonáltal minden archívum kockáztatja, hogy a jövő generációi számára megfejthetetlenné válik, ha egyetlen, kulcsfontosságú láncszem, például az eredeti gyűjtő, eltűnik. Információelméleti szempontból az üzenet küldéséhez elengedhetetlen, hogy a fogadó is értse azt – ám idővel ez az összhang megszűnik.
Történelmi példákkal találkozni mindenfelé. Gondolj csak a világ egyik legősibb művére: a 73 ezer éves, vörös okkerrel rajzolt, háromszöges mintázatú szikladarabra Dél-Afrikából. Akár gazdasági statisztikát, akár szimbolikus gondolkodást takar, jelentése idővel elveszett. Így a múlt archívumának technikai felépítése határozza meg, mit tudhatunk meg a jövőben – hiszen rengeteg történelmi dokumentum teljesen elenyészett.
Elveszett és félreértett üzenetek
Ugyanakkor nem minden üzenet talál célba. Japán északi partvidékén évszázados cunami-kövek jelzik a múlt nagy természeti csapásait, és egyes kövek még figyelmeztetnek is, hová ne építkezzenek. Az emberek azonban figyelmen kívül hagyták őket – a 2011-es Tóhoku-földrengés és cunami 18 ezer életet követelt ugyanazon a vidéken. Lowell (Massachusetts) városában egy tizenhat méter széles, 25 láb, vagyis 7,6 méter magas, 43 cm vastag duzzasztóművet húztak fel az 1800-as évek közepén, hogy megmentsék a várost az áradásoktól; a legenda szerint az utódok egy egyszerű üzenetet követték („Vedd a kalapácsot, üsd ki a szeget”), ezzel sikeresen alkalmazva évszázadokkal ezelőtti tudást. Sokszor azonban még a saját múltunk üzeneteiben sem bízhatunk meg: előfordulhat, hogy magunk sem tudjuk, egy emlékünk valódi-e, vagy csak legenda.
A digitális emlékek fenyegetett világa
A 20. század végén a digitális optimizmus kora új kihívásokat hozott: két amerikai szervezet, az Internet Archive és a Long Now Foundation kezdett el tartós tudásmegőrzéssel foglalkozni. Az Internet Archive célja az volt, hogy minden webes információt elmentsen, azonban a digitális adathordozók (merevlemezek, optikai lemezek, floppyk) mindössze évtizedekig őrzik meg tartalmukat – gyakran tönkremennek, vagy egyszerűen eltűnnek. Egy közelmúltbeli amerikai kutatás kimutatta, hogy a tíz évvel ezelőtti weboldalak több mint harmada, a kormányzati oldalak ötöde már nem elérhető; a New York Times kétmillió digitális hivatkozásának negyede szintén eltűnt.
A Long Now Foundation másik úton indult el: az örök értékek megőrzését, főként a nyelvi sokszínűség megmentését tűzte ki célul. Esetükben a cél nem a mindenáron történő archiválás volt, hanem időtálló, például nikkelbe vésett könyvtárak létrehozása, olyan médium választásával, amelyet az emberi szem segédeszköz nélkül is el tud olvasni. Egyik Rosetta-projektjük 7 ezer nyelv mintáit, a teljes Wikipédiát (Wikipedia), a Project Gutenberg könyveit és művészeti alkotásokat örökített meg egy a Holdra juttatott könyvtár formájában.
Mitől lesz örök egy üzenet?
Valójában a túl sok adat is veszélyes lehet: a túlterhelt archívumok átláthatatlanná válnak. A jó archiváló mindig szelekciót végez. Ugyanakkor a digitális archiválás sem oldja meg a legfőbb problémát: ha elveszik a metaadat (például a használathoz szükséges kód vagy a környezet), a felhasználók a jövőben nem tudják majd értelmezni az üzeneteinket.
Egyes kutatók szerint a természet legmegbízhatóbb információhordozója maga a DNS lehet. Két gramm DNS elvileg képes lenne közel egy zettabájtnyi adatot, vagyis egymillió terabájtot tárolni évezredeken át – de ezt jelenleg még érdemben nem tudjuk kihasználni. Ráadásul maga az élővilág, beleértve minket is, hordozza a földi élet összes múltbeli üzenetét – csak éppen még nincs teljes hozzáférésünk a leolvasásához.
Az információ öröklődése és a mesélő szerepe
A legfőbb tanulság: pusztán fizikai tárgyak vagy digitális bitek nem képesek átörökíteni a jelent, ha hiányzik a magyarázat és a kapcsolódó történet. Legtartósabb tudásunk mindig élő közvetítőkhöz, mesélőkhöz kötődik – legyen szó akár egy cégről, családról vagy civilizációról. Egy igazán erős üzenet mindig valakihez, egy személyhez vagy közösséghez kapcsolódik.
A végső felismerés: családunk emlékarchívumai – rendszerezett könyvtár, eldugott jegyzetek, akár egyszerű szokások – valójában az utódoknak szóló bonyolult, de személyes üzenetek. Ezek akkor válnak érthetővé, ha sikerül őket beilleszteni a saját életünk szövetébe. Így marad élő az üzenet a jövő számára, még ha néha félrecsúszik is az értelmezése.
