
Amikor a meleg dönt: nőstény vagy hím?
A zöld tengeri teknősök számára a peték fejlődési hőmérséklete döntő: 29 Celsius-fokon nagyjából fele-fele arányban kelnek ki nőstények és hímek. Ráadásul amint a hőmérséklet emelkedik, szinte kizárólag nőstények születnek. Cipruson, az Alagadi Beach teknősfészkeiben a 33–34 fokos homokban szinte csak nőstények kelnek ki. Holott sok hüllő élte már túl a Föld klímaváltozásait, ezek a mostani veszélyek – például az élőhelyek elvesztése és a globális felmelegedés – együttesen mégis ismeretlen kihívást jelentenek.
Rejtélyek mindenütt: miért ilyen a hüllők nemmeghatározása?
Elképzelhető, hogy azért alakult ki a hőmérséklet-alapú nemmeghatározás, mert valamelyik nem jobban bírja a meleget, de ennek részletei továbbra is homályban maradnak. Az amerikai aligátoroknál például, ha 32 Celsius-fok alatt fejlődnek a tojásaik, vegyesen születnek hímek és nőstények – de pár fokos eltérés már felborítja az arányt. Furcsa viszont, hogy a tojások ugyanazon feltételek mellett is eltérő neműekké fejlődhetnek, ezért a kutatók hormonális különbségeket keresnek a háttérben.
Ráadásul még a szakembereknek sem könnyű eldönteni, egy frissen kelt teknős vagy aligátor milyen nemű – egyes fajoknál hónapokig nincs látható különbség. Gyíkok esetén is bonyolultabb a helyzet: van, hogy a gének döntenek, máshol a hőmérséklet győzedelmeskedik. És persze van olyan is, mint Ausztráliában a közönséges szakállasagáma (central bearded dragon), amelynél a meleg szinte átírja a kromoszómák utasításait, és a genetikailag hím ivadékból mégis nőstény lesz.
A hüllők alkalmazkodási próbálkozásai
Több millió év alatt a hüllők már átvészelték a Föld komoly klímaingadozásait, akár úgy is, hogy a megfelelő éghajlat felé vándoroltak – például a krokodilok korábban még Alaszkában is éltek. Ma azonban az emberek által uralt világban már aligha lehet teknős- vagy aligátorvándorlásra számítani. Elképzelhető, hogy a hüllők viselkedésükkel próbálnak alkalmazkodni: előbb raknak tojást, árnyékba vagy mélyebbre ásnak fészket. A kérdés az, hogy mennyire képesek érzékelni a változást, és mennyire tudnak eltérni megszokott viselkedésüktől.
Az Alagadi Beach-en a teknősöket védő csapat szinte éjszakai életet él: szimatolják a frissen ásott homok szagát, tapogatják, figyelik a hangokat, adatokat gyűjtenek a fészkelő anyákról. A kutatóknak feltűnt, hogy az 1990-es évek óta a zöld tengeri teknősök évről évre közel egy nappal korábban rakják le az első fészekaljukat. A tapasztaltabb nőstények vezetik ezt a trendet, amivel a tojások valamivel hűvösebb időben fejlődhetnek. Ez a tendencia az álcserepesteknősöknél (loggerhead sea turtle) is kimutatható.
Miért nem születnek hímek?
Hiába érkeznek korábban a nőstények, a meleg, sötét homok miatt Ciprus nagy részén szinte csak nőstények kelnek ki. Ráadásul a teknősök természetes módon is nőstény-túlsúllyal szaporodnak: egy hím akár minden évben párzik, míg egy nőstény csak 2–4 évente rak tojást. A rövid távú nősténybőség akár segítheti is a populációt. De ha túl forró lesz a homok, a fészekaljak akár teljesen el is pusztulhatnak, a születő nőstények pedig társak nélkül maradhatnak.
Az édesvízi teknősöknél is kimutatható az alkalmazkodás: például Illinoisban a vörösfülű ékszerteknősök már több mint három héttel korábban kezdenek fészkelni, mint a kilencvenes években. Egy kísérlet azt mutatta, hogy különféle éghajlatról származó nőstények, ha közös környezetbe kerülnek, hasonló helyre rakják a fészkeiket – vagyis gyors alkalmazkodásra is képesek. Holott, ha nincs megfelelő élőhely, hiába a rugalmasság.
Veszélyben a különlegesek: a tuatara esete
A tuatara Új-Zéland egyedülálló, közepes méretű hüllője, amit gyakran bábfigurához hasonlítanak. Ráadásul evolúciós szempontból ritka kincs: a legközelebbi élő rokonai a gyíkok, de valójában egy még régebbi ágon (kb. 250 millió éve) váltak el egymástól. Az emberek érkezése sok helyről kiszorította a tuatarákat, jelenleg csak mintegy 32 kis szigeten maradtak fenn. Itt viszont a klímaváltozás és a nemi arány átalakulása halmozottan fenyegeti őket. Míg melegebb időben a krokodilféléknél és a tuataránál több hím születik, Új-Zéland egyes szigetein már most túlzottan eltolódott az arány. A hímdominancia és a szűkös élőhely miatt a helyi populációk könnyen egy kihalási spirálba zuhannak.
A tuatarák ráadásul ragaszkodnak ugyanahhoz a fészkelőhelyhez, de a költés időzítését hajlandók előrébb hozni, ha a tavasz melegebb. Csakhogy a nekik szükséges viselkedésváltozás mértéke még nem elég nagy az egyensúly megőrzéséhez. Elképzelhető, hogy mire a nemi arány válságos szintet ér, addigra egyéb környezeti csapások – például aszályok, áradások, tengerszint-emelkedés – is összecsapnak felettük. Ez egyben azt is jelenti, hogy az ökoszisztéma fontos tagját veszítjük el, sőt egy egész állatcsoport 250 millió éves evolúciós története is eltűnne. A tuatara ráadásul a maori kultúrában is jelentős szimbólum: ősi tudás vagy közelgő baj jelképének számít.
Van még remény?
Noha a helyzet riasztó, a kutatók szerint egyáltalán nem reménytelen. Kisebb beavatkozásokkal – például árnyékos fészkelőhelyek létesítésével, bokrok telepítésével – segíthetünk a hüllők nemi egyensúlyán. Viszont, ha a klímaváltozás üteme tovább gyorsul, elképzelhető, hogy egyes fajok, köztük a Föld legrégebbi élőlényei, végleg eltűnnek. Az örök körforgásban azonban a hüllők újra és újra megpróbálkoznak: a tuatara nőstények napfénytől fűtött réteken még mindig ásnak, tojást raknak, őrzik a fészküket… és remélnek, hogy lesz, aki utánuk marad.
