Egy 900 kilométeres üvegsáv nyomában
A geraisit-töredékeket először három település, Taiobeiras, Curral de Dentro és São João do Paraíso környékén találták, egy nagyjából 90 kilométer hosszú zónában. Időközben Bahia és Piauí államban is azonosítottak geraisiteket, így a fellelhető üvegdarabok jelenleg már több mint 900 kilométeres sávban terjednek el. Ez az eloszlás hasonló a világ többi jelentős tektitmezőéhez: minél nagyobb az ütközés energiája, annál tágabb a szóródási zóna.
A kutatások során eddig több mint 600 darabot gyűjtöttek össze. Előfordulnak egészen apró (egy grammnál kisebb) és egészen nagy (85 grammos, 5 centiméteres) töredékek is, amelyek gömb, csepp, korong, súlyzó vagy csavarodott formákat öltenek. Ezek a jellegzetes, áramvonalas formák szinte minden nagyobb tektitmezőre jellemzőek.
Az üvegtöredékek titkai
A geraisit elsőre fekete, átlátszatlan, erős fényben viszont áttetsző, szürkészölden játszik – eltérően az Európában ékszerekhez használt, világosan zöld moldavitoktól. Felületükön pici üregeket találni, amelyekben egykor gázbuborékok voltak – ezek a gyors lehűlés jelei, éppúgy, mint a tektitekre vagy egyes vulkáni üvegekre jellemzően.
Kémiai elemzések szerint a geraisit elsősorban szilícium-dioxidból áll (70–74%), szokatlanul magas nátrium- és káliumtartalommal (közel 8 százalék). Előfordulnak bennük kristályos zárványok is, köztük a lechatelierit, amely csak igen nagy hő hatására jön létre. Ami igazán meghatározó, az a tektitekben mért rendkívül alacsony víztartalom (71–107 ppm). Ez lényegesen alacsonyabb, mint a vulkanikus üvegeknél előforduló, 700 ppm és 2% közötti tartomány.
Mikor és hol történt a becsapódás?
Argonizotópos vizsgálatok alapján az ütközés 6,3 millió éve történt, a miocén korszak végén. Három különböző mintából származó, egymáshoz közeli eredmények megerősítik, hogy egyetlen, katasztrofális esemény okozta a jelenséget. Pontosabban az érték felső becslésként értelmezendő, mivel némi argon származhatott az ütközött ősi kőzetből is.
Mindez azonban még csak a kezdet: a képhez továbbra is hiányzik maga a kráter, amelyet még nem sikerült lokalizálni. A világon ismert hat klasszikus tektitmezőből csak háromnál tudjuk, hol a kráter, az ausztráliai pedig – valószínűleg – az óceán alatt rejtőzik. A kőzetösszetétel, különösen az izotópos jelek alapján viszont valószínű, hogy a dél-amerikai forrásterület a 3–3,3 milliárd éves São Francisco-kraton közelében van.
Az ütközés mérete és jelentősége
A becsapódó objektum pontos mérete még nem ismert, de valószínűleg távolról sem volt apró. A több száz kilométeres üvegszóródási mező óriási erejű ütközésre utal. A kutatók olyan matematikai modelleket fejlesztenek, amelyek a robbanás energiáját, a becsapódási szöget és a képződött anyag mennyiségét is képesek lesznek megbecsülni.
Mindehhez társul, hogy Dél-Amerikában jelenleg mindössze kilenc jelentősebb becsapódási helyet azonosítottak, így ez a felfedezés pótol egy jelentős hiányt, és rámutat: a tektitek valószínűleg nem annyira ritkák, csak gyakran sima, jelentéktelen üvegnek nézik őket.
Tudomány, nem szenzációhajhászat
A félretájékoztatás visszaszorítása érdekében a kutatók ismeretterjesztő oldalakat működtetnek, hogy a valódi veszélyeket elkülönítsék a szenzációktól. Régebben gyakoribbak voltak a nagyobb aszteroidabecsapódások, hiszen törmelékkel volt tele a Naprendszer – ma azonban jóval ritkábbak az efféle bolygószintű katasztrófák.
A Minas Gerais-i tektitmező felfedezése nemcsak földtani szenzáció, hanem kulcsfontosságú adalék a bolygó becsapódástörténetéhez.
