Fenntarthatóságtól a tömegtermékig
A műanyag kezdetben a fenntarthatóság zálogaként indult: megoldást ígért arra a problémára, hogy az állati eredetű nyersanyagok, mint az elefántcsont vagy a selyemhernyó fonala, végesek. Az első celluloid biliárdgolyó az élővilág védelmét célozta, sőt, a természetes erőforrások megóvása érdekében hirdették a korai műanyagokat. Külön figyelmet érdemel, hogy a műanyag fogalma ekkoriban inkább marketingfogás volt, mint szigorú tudományos kategória; minden olyan anyag beletartozott, amelyet formázni vagy önteni lehetett.
A 20. században a hangsúly eltolódott: már nem csupán az állatvilág védelméről, hanem a luxustárgyak demokratizálásáról is szó volt. Az 1940-es években a műanyaggyártás megháromszorozódott az Egyesült Államokban, főleg a háború hatására, és ekkor váltak a fosszilis alapanyagok – kőolaj, földgáz – az új polimeralapokká, kiváltva a biológiai eredetű pamutot, szóját és cukrot. A gyártási folyamat során színezőanyagok, lágyítók (például ftalátok, biszfenol-A) és égésgátlók kerültek a polimerekbe, hogy minden termék a kívánt tulajdonságot nyújtsa.
A műanyag árnyoldala
Mindazonáltal ez az anyagforradalom váratlan következményekkel járt. A tartósság, amit korábban a környezetvédelem előnyeként dicsértek, ma – az egyszer használatos termékek elterjedése miatt – katasztrofális problémává vált. A világszerte előállított műanyagok 90 százaléka technológiailag sem újrahasznosítható, és egyre többen vélik úgy, hogy a szelektív gyűjtési kampányok is csak a vásárlók lelkiismeretének megnyugtatására szolgálnak. A műanyag nem bomlik le, hanem aprózódik: több száz vagy akár ezer éven át mikro- és nanoműanyagként szennyezi a környezetet.
Az 1970-es évekre a műanyag már nem a természet legyőzésének utópiája volt, hanem a túlfogyasztás szimbólumává vált. Mostanra már több tanulmány is közölte, hogy a műanyagok nemcsak a talajban, a vízben és a levegőben, hanem az élőlények – köztük az ember – testében is jelen vannak. Mikroplasztik szivárog át növényeink leveleibe, a szennyvízzel visszakerül az ivóvízbe, az élelmiszereinkbe, végül pedig a szervezetünkbe is. Így mindannyian szó szerint műanyagot eszünk, iszunk – és már az agyunkban is kimutatták mikro- és nanorészecskék jelenlétét.
A kör bezárult: fenntarthatósági álomból globális krízis
Az 1990-es évekig a divatipar főként természetes szálakat használt, ma azonban a szintetikus polimerek dominálnak: 2023-ban már a textíliák és cipők 57 százaléka poliészterből készül; egy-egy mosással mikroplasztik rostok milliói kerülnek a vízbe. Érdemes megemlíteni, hogy a celluloidot eredetileg az elefántok védelmére szánták, ám az nemhogy csökkentette volna a világ elefántcsontigényét – az még nőtt is. Eközben a celluloid iránti kereslet Tajvan erdőit tizedelte, ahonnan a szükséges kámfort nyerték, és pusztította az ott élő őshonos közösségeket is.
A XXI. században kutatók egymással versengenek, ki talál jobb módszert a Csendes-óceáni szemétsziget eltakarítására. Williams Haynes, a vegyipar hírnöke, a második világháború idején úgy vélte, a szintetikus anyagok nagyobb hatással lesznek a jövő generációira, mint Hitler vagy Mussolini. Ebből kifolyólag nehéz lenne tagadni, hogy a műanyag valóban meghatározóvá vált – de aligha így képzeltük el a jövőt, ahol gyermekeink agyában műanyagszemcsék úsznak.
