Elves és farkasok: félreolvasott legendák
A Wade-ének utolsó, töredékesen fennmaradt részletét először M. R. James fedezte fel Cambridge-ben 1896-ban, de azóta is félreértette a tudományos világ – egészen mostanáig. Az áttörést egy apró, de jelentős félreolvasás helyreigazítása hozta el: a kéziratban szereplő szó ugyanis nem „elves” (tündék), hanem „wolves” (farkasok). Ez a jelentésváltás alapjaiban változtatja meg a Wade-mítosz értelmezését, és elhelyezi azt a vérbeli emberi lovagi történetek sorában, ahol nem mítikus lények, hanem rivális lovagok, árulás, hősiesség és szenvedélyek állnak a középpontban.
Chaucer, Wade és a középkori popkultúra
A Wade-ének évszázadokon át rendkívül népszerű volt az angolszász világban: főhőse olyan legendás lovagokkal került egy szintre, mint Lancelot vagy Gawain. Geoffrey Chaucer is többször hivatkozott a Wade-történetre a 14. század végén, például a Troilus és Criseyde (Troilus and Criseyde), illetve A Kereskedő meséje (The Merchant’s Tale) című műveiben. Az új értelmezés szerint Chaucer nem véletlenül emelte be Wade nevét: ezzel kortársai számára egy ismert, szerelmi és intrikákkal teli lovagi románcra utalt, amely egyszerre szórakoztatott és provokált.
A prédikációban felidézett Wade éppen úgy mozgatta meg a középkori hallgatóság fantáziáját, mint ma egy híres filmszereplő vagy sláger. A Humiliamini című, közel 800 éves prédikációban a szerző interaktív példázattal élt: akár egy mai lelkipásztor, aki egy Black Eyed Peas-dallal próbálja közelebb hozni üzenetét a hallgatókhoz. Ez egyedülálló bizonyíték arra, hogy már a 12. század végi klérus is aktívan használt aktuális irodalmi, népszerű témákat a közönség bevonására.
Kik voltak a farkasok és a viperák?
A frissen rekonstruált szöveg alapján Wade így szól: „Némelyek farkasok, némelyek viperák; némelyek tengerikígyók, akik a víz mellett élnek. Csak Hildebrand, senki más, az igazi ember.” Hildebrand, akit más forrásokban óriásnak tartanak, itt a Wade-történet emberi, halandó apjaként jelenik meg, így a szereposztás is valódi személyek, lovagok és kihívásaik köré szerveződik.
A prédikáció bírálja a hatalmasokat, akik farkasként zsákmányolnak, a ravasz, álnok embereket, akik kígyóként viselkednek, és sorra veszi a kor emberi bűneit – mindezt a popkultúra, azaz a Wade-ének kifigurázásán vagy felhasználásán keresztül. A szerző érzékelteti: nem a mitologikus lények, hanem maguk az emberek jelentik a legnagyobb veszélyt – aggódva figyelmezteti hallgatóságát az emberi gyarlóság természetére.
A prédikátor titka: Alexander Neckam nyomában
A kutatás során először sikerült azonosítani a Humiliamini című prédikáció addig ismeretlen szerzőjét: nagy valószínűséggel Alexander Neckam (1157–1217), a középkor egyik jelentős írója és tudósa volt az, aki írta. A prédikáció a Cambridge-i Peterhouse College kéziratállományából származik, nyolcszáz éve foglaltak benne állást az emberi alázat és önreflexió témájában, miközben cselesen szövődnek bele a Wade-legendák népszerű elemei.
A szerző ráadásul nemcsak Wade-del példáz, hanem a való életből is bemutat egy ismert (legalábbis akkoriban ismert) történetet: Hugh of Gournay, a kereszteslovag történetét, aki négyszer váltott oldalt Anglia és Franciaország között, s végül megalázkodva könyörgött a francia király kegyelméért. Ezzel a jelenettel a prédikáció új értelmet ad a lovagi alázatnak, miközben aktuális, mindenkinek ismert történetekkel teszi emlékezetessé mondanivalóját.
Befejezés: az emberi természet örök kérdése
Az évszázadokon át félreértett Wade-ének most új értelmezést kapott: nem fantasztikus lények, hanem emberi gyengeségek, árulások, szenvedélyek és hősiesség övezik a történetet. A prédikáció modern szemmel is izgalmas: azt üzeni, hogy a valódi veszély a saját természetünkben rejlik, nem pedig kívülről, szörnyek, óriások vagy démonok képében fenyeget. Az MI-kutatással is foglalkozó Seb Falk és a középkori irodalom szakértője, James Wade szerint a Humiliamini prédikáció különleges példája annak, mennyire kedvelte a középkori ember a szellemes, aktuális, popkultúrából merítő példázatokat – pont úgy, ahogy ma is szeretjük, ha valaki ismerős történeten keresztül szól hozzánk.
