
A gének nyomában: Watson pályája
James Dewey Watson már 15 évesen megkezdte egyetemi tanulmányait a Chicagói Egyetemen, először madártani irányultsággal. Pályája akkor vett fordulatot, amikor elolvasta Erwin Schrödinger könyvét az élő sejtek fizikai és kémiai működéséről (Mi az élet? – What Is Life?). Ekkor született meg benne a vágy, hogy megfejtse, miből is állnak a gének – ez volt akkoriban a biológia legnagyobb megválaszolatlan kérdése.
Világos volt, hogy a kromoszómák – a fehérjék és a DNS elegye – felelősek az öröklődésért, de a legtöbb tudós még a bonyolultabb fehérjékre tippelt, nem a DNS négy építőkövére. Az 1944-es felfedezés azonban, miszerint a DNS az öröklődés kulcsmolekulája, átírta a tudományos gondolkodást. Watson az Indiana Egyetemen szerzett zoológiai doktorátust, majd Koppenhágában tanult tovább, ahol vírusokkal foglalkozott.
1951-ben Watson egy konferencián találkozott Maurice Wilkinsszel, aki előadást tartott a DNS szerkezetéről. Az ott látott röntgenfelvételek annyira lenyűgözték Watsont, hogy azonnal Cambridge-be, a Cavendish Laboratóriumba követte Wilkinst, hogy a nagy rejtély megoldásán dolgozhasson. Itt találkozott Francis Crickkel, akivel különleges munkakapcsolatot alakítottak ki.
A felfedezés és az elhallgatott név
1953-ban Watson és Crick áttörő publikációt közöltek a Nature című folyóiratban a DNS kettős spirál szerkezetéről. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy ebben a lapszámban két másik tanulmány is megjelent a DNS szerkezetéről, de egyik sem ért el akkora jelentőséget, mint az övék. Rosalind Franklin ekkoriban készítette azokat a röntgenfelvételeket, amelyek lehetővé tették a valódi szerkezet megfejtését – az ő eredményeit azonban Watson és Crick nem tüntették fel dolgozatukban.
A felismerés Nobel-díjat ért 1962-ben Watsonnak, Cricknek és Wilkinsnek, Franklin azonban kimaradt a dicsőségből, részben mivel adatai akkor még belső jelentésként keringtek, nem publikált formában. Watson 1968-as könyvében (A kettős spirál – The Double Helix) már leírta az eseményeket, de Franklin jelentőségét csak az epilógusban ismerte el, ráadásul megalázó, szexista módon írt róla. Mindehhez hozzájárult, hogy Franklin akkoriban már nem élt, így esélye sem volt saját narratívát adni.
Bár akkor még úgy gondolták, hogy az adatok megosztása a laborban természetes volt, ma már egyértelmű: Franklin érdemeit elfeledték, hozzájárulását elhallgatták, ami komoly etikai problémákat vet fel. Napjainkban Franklin a tudományos igazságtalanság szimbólumává, feminista ikonná vált – alapvető szerepe elvitathatatlan a DNS megfejtésében.
Az együttműködés jövője és tanulságai
A tudományban azóta jelentősen változtak az együttműködés normái: egyre több kutató, intézmény és folyóirat ügyel arra, hogy minden szerző érdemeit elismerjék. Ennek oka egyszerű: ritka, hogy valaki egyedül meg tudjon oldani egy bonyolult tudományos problémát. Amikor konfliktus adódik, ma már jól kidolgozott rendszerek segítik tisztázni az érdemi hozzájárulásokat – például szakmai szervezetek, pályázatok és tudományetikai folyóiratok révén.
Nem hagyható figyelmen kívül, hogy még ma is előfordulnak hatalmi visszaélések, adatlopások vagy szerzői kihagyások, főleg a pályájuk elején járó kutatókkal. Bár ezek az esetek csökkennek, teljesen nem szűntek meg – a tudományos közegnek és a szélesebb társadalomnak is bőven maradt tanulnivalója.
A komplex örökség: forradalom és botrány
Watson a DNS megfejtése után a Harvardon folytatta, majd vezette a híres Cold Spring Harbor Laboratoryt, amelyet világszínvonalú kutatóhellyé emelt. Vezető szereplő lett az emberi genom projekt kezdeti időszakában, de később – egy szabadalmaztatási vita után – visszavonult.
A fentiek tükrében Watson pályafutása egyszerre diadal és csalódás: tudományos érdemeit elhomályosítják későbbi rasszista, szexista kijelentései és az a tény, hogy munkatársai, köztük Rosalind Franklin, méltatlanul háttérbe szorultak a nagy felfedezés pillanatában. Watson nevét a jövőben is mindenki ismerni fogja, de élete figyelmeztetés arra, mennyire fontos az elismerés, az etika és a méltányosság a tudományban.
