
Miért van szükség optimális UVO-kezelésre?
Külön figyelmet érdemel, hogy az UVO-kezelés ideális időtartamát eddig inkább tapasztalati úton határozták meg, ám most a Tokyo Science kutatói pontosabb magyarázatot találtak rá. Modern analitikai módszerekkel, például röntgen-fotoelektron-spektroszkópiával vizsgálták, miként változik a polisztirol- és ciklikus olefinkopolimer-felszínek viselkedése különböző UVO-kezeléseknél. Azt is figyelték, hogyan és milyen sorrendben tapadnak meg a különféle szérumfehérjék a kezelt felszínen.
Fehérjecsere és tapadás
Kiderült, hogy önmagában az, hogy egy felszín mennyire vonzza a vizet (hidrofil vagy hidrofób), nem magyarázza a sejtek tapadását. Ettől függetlenül az történt, hogy rövid UVO-kezelés után a felszínen egyfajta „kiválasztódás” ment végbe: a nem tapadó fehérjék, mint az albumin, átadják a helyüket a tapadást segítő fehérjéknek, például a fibronektinnek vagy a vitronektinnek. Ezt a váltási folyamatot, amelyet Vroman-hatásnak nevezünk, a kezeléssel elért felszíni viszonyok segítik elő.
Különösen érdekes, hogy túl erős vagy túl hosszú UVO-kezelésnél eltűnnek a hidrofób régiók, amelyekre viszont szükség lenne ahhoz, hogy ezek a tapadást segítő fehérjék tartósan megmaradjanak a felszínen. Ilyen helyzetben a sejtbarát fehérjék aránya drasztikusan csökken, így a sejtek kevésbé tudnak rögzülni.
Új esély a hatékony sejteszközökre
A kutatók szerint mindez tudományos alapot teremt a laboratóriumi eszközök felszínkezelésének optimalizálásához, amellyel eddig jórészt csak próbálkozások útján boldogultak. Külön figyelmet érdemel, hogy ezzel a megközelítéssel akár olcsóbb polimerekből is csúcsteljesítményű sejttenyésztő edényeket lehet fejleszteni, anélkül hogy drága bevonatokra lenne szükség.
Összefoglalásként megjegyezhető, hogy az ideális UVO-kezelés a sejteszközök megbízhatóságát és hatékonyságát is javíthatja, elősegítve az orvosi kutatások és gyógyszerfejlesztések sikerét.
