Bekerített zónák és új hatalmi struktúrák
Az igazán elkeseredett menekültek szinte leküzdhetetlen akadályokba ütköznek: megerősített belső és országos határok, fegyveres őrök, magas kerítések állják útjukat. Humanitárius szervezetek havi élelmiszer- és ivóvíz-adományokat dobnak le a legsúlyosabban sújtott területekre, az ENSZ pedig tiszta vízgyűjtésre és hűtésre oktató programokba szervezi a helyieket, de mindez kevésnek bizonyul.
Az egyre súlyosabb helyzet regionális paktumokat szül: gyors természeti katasztrófák idején egyes országok átengedik egymásnak a károsultakat, de az évtizedek alatt lassan romló környezetre nincs megoldás. Az emberiség két hatalmas blokkra szakad: az élhető övezetben lévők és azok, akik azon kívül rekednek.
Az Egyesült Államok már fallal zárta körbe a vízhiánnyal sújtott délnyugati államait, hogy távol tartsák az érkezőket. Ezek az államok egymás ellen fordulnak a Colorado folyó utolsó cseppjeiért. A „nem élhető zónákban” lakók egyre kevésbé törődnek a helyi politikával vagy a nemzetközi szervezetekkel, inkább saját stratégiát dolgoznak ki: például napenergia-alapú geoengineeringgel próbálják visszahódítani régióikat.
Az élhető zónák elnéptelenedéstől szenvednek, noha a migrációs folyamat bonyolult, a befogadó közösségek pedig bizalmatlanok az újonnan érkezőkkel szemben.
Szervezett menekülés, új lehetőségek
Más területeken azonban szervezetten, átgondolt módon zajlik az elköltözés. Egy orkán sújt egy karibi szigetországot, ahol a kormány felkészülten működteti a korai riasztórendszereket, az emberek pedig még a vihar előtt biztonságba húzódnak. Egy gyors attribúciós tanulmány igazolja, hogy a klímaváltozás jelentősen súlyosbította a vihart. Az állam klímaútleveleket bocsát ki, amelyekkel a lakosok választhatnak, melyik befogadó országba vándorolnak – leginkább azokba az országokba, amelyek a múltban jelentős szén-dioxid-kibocsátásukkal hozzájárultak a klímakatasztrófához.
Lényeges hangsúlyozni, hogy az emberek költözését immár a fosszilisenergiai cégek kártérítési alapja is segíti, egy precedensértékű pernek köszönhetően. Sokan végleg mennek, mások csak átmenetileg, de mindannyiuk számára új esély nyílik a felépülésre és okosabb döntések meghozatalára.
Migrációs útvonalak Banglades és az Egyesült Királyság között
Bangladesben a delta lakói sorra szenvedik el a ciklonokat és áradásokat. Egy fiatal család azért dönt a költözés mellett, hogy gyermekük biztosabban tanulhasson. Nem Dhakába mennek, hanem egy speciális ENSZ-eljáráson keresztül egy élhetőbb, kulturális élettel teli kisvárosba kerülnek, ahol átképzik magukat, miközben rendszeresen visszatérhetnek a rokonaikhoz.
Az Egyesült Királyságban egy 400 fős, norfolki part menti közösséget költöztetnek át a Peak District régióba, mivel otthonuk folyamatos ár- és viharveszélynek volt kitéve. Bár sokan nehezen váltak meg szülőföldjüktől, egy vállalat felvásárolta földjeiket élményturizmus céljára. A költözést gondos tervezés, állami támogatás és minden igény felmérése kísérte, de nem mindenki elégedett; akad, aki visszaköltözik, és turistákat vezet egykor volt, mára víz alá került házuk mellett.
Újjáépülő szigetek, világjáró közösségek
Egy kis szigetállam hatalmas összegeket áldoz úszó platformok és tengeri polderek építésére. Akik megengedhetik maguknak, már modern lakóhajókon kezdenek új életet, alacsony szén-dioxid-kibocsátású turizmust fejlesztve. A többiek kénytelenek elhagyni az országot, többnyire ENSZ-támogatással, de továbbra is hazájukat tekintik otthonuknak. Tapasztalataikat, pénzüket és kultúrájukat visszaforgatják a szigetre, kialakítva a „hálózati nemzet” (network nation) fogalmát, amely egyszerre kötődik a tengerhez, a földhöz és az új lehetőségekhez.
Döntési kényszer és változó felelősségek
Összegzésként megjegyezhető, hogy a klímaváltozás okozta népvándorlás elkerülhetetlen, ám nincs mindenkire egyformán érvényes megoldás. Az egyéneknek, közösségeknek, fogadó országoknak és kormányoknak egyaránt nehéz, sokszor súlyos politikai áldozatot követelő döntések elé kell nézniük, hogy méltósággal élhessenek a változó világban.
