A kihalás dátuma újragondolva
Korábban úgy vélték, hogy a közönséges víziló (Hippopotamus amphibius) mintegy 115 ezer éve tűnt el Közép-Európából, amikor az utolsó melegebb időszak véget ért. Most viszont kiderült, hogy valójában több tízezer évvel tovább fennmaradtak, egészen a weichseli jégkorszak közepéig. A Felső-Rajna-árok üledékrétegeiben pihenő állatcsontok kivételes lehetőséget adnak a múlt vizsgálatára, ráadásul több példányból sikerült is jól elemezhető mintákat venni.
Genetikai és környezeti titkok
A kutatók régi vízilócsontokat vizsgáltak genetikai szekvenálással és 14C-vizsgálatokkal. Az ősi DNS elemzése egyértelműen bizonyította: ezek a jégkorszaki vízilovak a ma élő afrikai példányokkal csaknem azonosak, és ugyanahhoz a fajhoz tartoztak. A radiokarbonos adatok alátámasztották, hogy a vízilovak egy rövid, enyhébb időszakban maradhattak életben Közép-Európában. A teljes genomok elemzése azt mutatta, hogy a populáció rendkívül kicsi volt és elszigetelten élt, miközben mellettük olyan, hidegkedvelő óriások is előfordultak, mint a mamut vagy a gyapjas orrszarvú – szokatlan ökológiai keveréket alkotva.
Újragondolt jégkorszaki ökoszisztéma
A mostani eredmények szerint a vízilovak nem tűntek el az utolsó meleg korszak végén, ezért érdemes újra megvizsgálni más, eddig ismeretlen eredetű vízilóleleteket is. A projekt vezetője szerint a jégkorszak történetében még bőven akadnak meglepetések: a mostani kutatás is bizonyítja, hogy a korszak éghajlata helyenként nagyon eltérő lehetett, és ezek összessége sokkal összetettebb képet rajzol ki a múlt élővilágáról. Az új felismerések azt sugallják, hogy érdemes további, korábban csak a legutóbbi meleg időszakhoz kötött, melegkedvelő fajokat is alaposabban megvizsgálni.
