Megtorpanó fejlődés, csökkenő lendület
Noha a múlt század első felének előretörései szinte forradalmiak voltak, 1939 után jelentősen lelassult az élettartam emelkedése. Azóta, a 20. század közepétől kezdődően, már csak két és fél–három és fél hónapnyi élettartam-növekedés jutott egy-egy újabb generációra. Mindezt egy friss nemzetközi kutatás erősítette meg, amelyben 23 tehetős, alacsony halálozású ország adatait vizsgálták több különböző statisztikai módszerrel. A vezető kutatók szerint nincs arra kilátás, hogy bármely, 1939 után született generáció elérje a 100 éves átlagéletkort. Ez a megtorpanás jórészt annak köszönhető, hogy a gyermek- és fiatalkori túlélési arányokat már nem lehet tovább jelentősen javítani – ezek ma már szinte ideálisak a gazdag országokban.
Kihívások az egyénnek és a társadalomnak
A jövőben bármilyen nagy ugrás leginkább a felnőtt- és időskori túlélés javulásától várható. Nagyszabású orvosi áttörés vagy egészen új társadalmi berendezkedés nélkül azonban nem számíthatunk jelentős élettartam-növekedésre: ha a felnőttek túlélési aránya kétszer olyan gyorsan javulna, mint ahogy most jósolják, az akkor sem érné el a múlt század első felének tempóját.
Lassuló növekedés: újra kell tervezni a jövőt
Összefoglalásként megjegyezhető, hogy az élettartam növekedésének lassulása nem csupán országos statisztika: befolyásolja a nyugdíjrendszerek jövőjét, a hosszú távú egészségügyi tervezést, és azt is, hogyan készülünk fel az idősödő társadalom kihívásaira. Noha váratlan események, például új járványok vagy tudományos áttörések még boríthatják az előrejelzéseket, jelenleg úgy tűnik, a százéves átlagéletkor elérhetetlenné vált — a következő évtizedek pedig új hozzáállást igényelhetnek államtól és egyéntől egyaránt.
