Gravitációs lencse: az űr trambulinja
Nem hagyható figyelmen kívül, hogy Earendel felfedezését egy nagyon ritka kozmikus jelenség tette lehetővé: egy galaxiscsoport, a WHL0137-08, hatalmas tömegével meggörbíti a tér-időt, mint egy bowlinggolyó a trambulint, és elképesztő módon nagyítja fel a mögötte lévő, még távolabbi objektumok fényét. Így történt, hogy a Hubble „lencséjén” keresztül megpillantották a Napív (Sunrise Arc) nevű galaxis szélén egy aprócska, ám annál fényesebb pontot, amelyről azóta kiderült: 12,9 milliárd éves fényt küldött a Föld felé. A táguló univerzumban azonban a Napív ma már nagyjából 28 milliárd fényévre van tőlünk.
Egyetlen ősi csillag vagy egész csillaghalmaz?
A Hubble felfedezése után a James Webb Űrtávcső nagyobb tükrével és hosszabb hullámhosszon érzékeny kamerájával közelebbről is vizsgálni kezdte Earendelt. Azonban az újabb kutatások tovább bonyolították a képet: egy, a The Astrophysical Journal Letters szakfolyóiratban publikált elemzés szerint valójában nem biztos, hogy egyetlen magányos csillagot látunk a történelem hajnalából, hanem elképzelhető, hogy egy egész csillaghalmazt. A felfedező kutatók – Massimo Pascale vezetésével – MI-alapú számításokkal modellezték a Webb-től származó adatokat, és azt találták, hogy Earendel tulajdonságai kísértetiesen hasonlítanak az ugyanezen galaxisban található, már ismert 1b nevű csillaghalmazéra.
Mindkét csillaghalmaz 30–150 millió éves lehetett, amikor a Webb pillanatképet készített róluk, és egyikükben sincsenek jelen a későbbi generációk nehezebb elemei, vagyis rendkívül ősi objektumokról lehet szó. Sőt, a modellek szerint Earendel mérete, fémessége és fényessége is megfelel egy ősi halmaz jellemzőinek.
Ufótükör vagy valós csillag?
Még mindig fennáll egy nagy kérdés: hogy lehetséges ekkora szerencse, hogy éppen egyetlen csillagra sikerült ilyen mértékű nagyítást irányítani? Pascale és csapatának számításai szerint, ha valóban csak egy csillagot (vagy legfeljebb egy nagyon szoros kettős rendszert) látnánk, annak elképesztően pontos egybeesésnek kellene lennie a galaxiscsoport torzító hatásával. Egy nagyobb, lazább csillaghalmaz már sokkal valószínűbb magyarázat.
Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a gravitációs lencséződés néha optikai csalódást okozhat – korábban is előfordult már, hogy hatalmasnak tűnő űrbéli ívek csupán egy galaxiscsoport torzító hatásának köszönhetően jelentek meg az égen.
Mi lehet Earendel titka – és mi jöhet még?
Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a rejtély kulcsa az apró fényességváltozásokban rejlik. Ha a jövőben ismét megfigyelik Earendelt, és sikerül úgy elcsípni, hogy a fényforrás hirtelen, rövid időre felfénylik, az inkább egy magányos csillagra utalna. Csillaghalmaz esetében ugyanis az egyes csillagok villanásait elnyomja a többi társa fénye, így nem várható ilyen ugrás.
Pascale szerint, mivel a Nap tömegének több százezerszerese, vagy akár milliószorosa is lehet a forrás tömege, ezt csak nagyobb tudományos összefogással és minden bizonnyal drága távcsőidővel lehet pontosítani.
A tudósok továbbra is nyitottak mindkét lehetőségre: egyesek szerint akár csillaghalmaz is lehet, míg mások szerint egyetlen szerencsésen kinagyított csillag is szóba jöhet. Pascale mindenesetre reméli, hogy az új tanulmány csak árnyalja a képet, és a vita a régi jó tudományos hagyományt viszi tovább: mindenki megtarthatja saját titkos tippjét, de abban mindenki egyetért, hogy a csillaghalmaz sem zárható ki – sőt, az egyik legesélyesebb verzió.
