Az univerzum szimulációja: egy matematikai áttörés mindent átír

Az univerzum mint számítógép

A megközelítés lényege, hogy az univerzumokat nem titokzatos fizikai rendszereknek, hanem számítógépeknek tekinti. Ez a szemlélet lehetővé teszi, hogy a fizikában is ismert Church–Turing-tézisre támaszkodjon, amely szerint bármely fizikailag megfigyelhető folyamatot elvben egy számítógép is le tud másolni. A szimulációs kérdés így kvázi programozási problémává alakul: matematikai törvények – és nem spekuláció – szabják meg, mi megvalósítható.

Váratlan következtetések

Wolpert bizonyítja, hogy egy ismert számítástechnikai eredmény (Kleene második rekurziós tétele) univerzumokra alkalmazva szokatlan eredményekhez vezet. Például, ha létezik egy univerzum, amely képes szimulálni a miénket, akkor semmi sem zárja ki, hogy mi is pontosan ugyanúgy visszaszimuláljuk azt az univerzumot. Bizonyos feltevések mellett így a két univerzum, sőt egy egész láncolat matematikailag megkülönböztethetetlenné válik – elhalványulnak a magasabb és alacsonyabb rendű valóságok közti különbségek.

Ledőlnek a régi hiedelmek

A keretrendszer felülírja azt az elterjedt elképzelést is, hogy minden további szimulációs szint egyre gyengébb, és ezért véget kell érnie valahol. Wolpert bemutatja: semmi matematikai akadálya nincs akár végtelen univerzum-láncolatoknak sem, sőt az is elképzelhető, hogy ezek a láncolatok zárt hurkokat alkotnak, ahol egy univerzum egy másikat szimulál, ami vissza az előző univerzumig vezet. Ezzel a személyes identitás fogalma is bonyolódik: matematikai értelemben több, teljes értékűen létező változatod is lehet, más-más szimulációkban.

Új gondolkodásmód

Bár Wolpert munkája nem ad kísérleti jóslatokat, alapjaiban változtatja meg a szimulációs viták természetét. Világossá teszi: ha tényleg szimulációban élünk, az sokkal furcsább, összetettebb és elgondolkodtatóbb kérdéseket vet fel, mint eddig gondoltuk.

2025, adrienne, www.santafe.edu alapján