Miért számítanak ritkaságnak az őskori faeszközök?
A fa gyorsan lebomlik oxigén, mikroorganizmusok és az időjárás hatására, ezért csak extrém körülmények között őrződhet meg több ezer évig. Az ásatásokon talált fadarabokat is többnyire csak akkor találták meg ép állapotban, ha azok oxigénmentes vagy rendkívül száraz közegben pihentek, vagy elszenesedtek. Gantangqingban az agyagos, levegőtől elzárt réteg konzerválta a tárgyakat. A paleolitikum (kőkorszak) leletei között faeszköz gyakorlatilag csak Afrikában vagy Nyugat-Eurázsiában került elő, főként 50 000 évnél nem régebbről. Emiatt úgy tűnhetett, a kőkorszaki eszközkészítés szinte kizárólag kőre és csontra épült – de Gantangqing átírhatja ezt a képet.
Milyen faeszközöket ástak ki?
A 35 előkerült faeszköz többsége fenyőből készült, néhány pedig keményfából. Látható rajtuk az emberi megmunkálás minden nyoma: kerekített végek, vésőszerű pengék, barázdált élek. 32 eszköz végén, élén vagy markolatán egyértelműen felismerhetőek a szándékos formálás jelei. Két nagyobb, kétkezes ásóbotot is találtak – ezek egyedülállóak, ebből a korszakból máshol nem ismertek, ami különleges helyi alkalmazkodásra utal. Négy kampós végű eszközt feltehetően gyökérvágásra, több kisebbet pedig egykezes munkákra használtak. Mikroszkópos vizsgálatok kimutatták: 19 eszközön karcolási, 17-en pedig fényesre koptatott, polírozott felületek is vannak. Sár- és talajnyomok, párhuzamos barázdák, jellegzetes törések utalnak a rendszeres használatra.
Mikor készültek ezek az eszközök?
Mivel közvetlenül a faeszközök kora nem mérhető, a környező rétegek és azok ásványainak vizsgálatával becsülték meg az életkorukat. Az infravörös fényre stimulált lumineszcencia technikával több mint 10 000 ásványi szemcsét elemeztek, melyek alapján kiderült, hogy a tárgyakat tartalmazó üledék körülbelül 350–200 ezer éve, keresztmetszetben 360–250 ezer éve rakódott le. Egy megmaradt emlősfog szénizotópos vizsgálata is hasonló eredményt hozott: mintegy 288 ezer éves lehetett. Mindez a paleolitikum első felébe, a középső kőkorszakba helyezi a leleteket.
Milyen lehetett az ősi élőhely?
A gantangqingi embercsoport tagjai meleg, párás, szubtrópusi vagy trópusi környezetben éltek, gazdag növényvilággal. A rétegek pollenmintái 40 különböző növényfajtát azonosítottak, fák, liánok, bokrok, fűfélék, vízkedvelő növények jellemezték a környéket. Olyan állatok maradványai is előkerültek, mint orrszarvú, teknős, különféle madarak és emlősök – köztük vízimadarak is, melyek arra utalnak, hogy a tó a népesség idején legalább 2-3 méter mély volt. A gazdag ökoszisztéma erdők, cserjések és nyílt területek mozaikját alkothatta.
Mire használták a faeszközöket?
A lelőhelyen élelemként felhasználható növényeket (fenyő- és mogyorómagokat, gyümölcsfákat, például kivit, málnaszerű bogyókat, szőlőt), ehető gyógynövényeket és páfrányokat is találtak. A tóparti sárból, sekély vizekből kiásott növények (levelek, magok, gumók, rizómák) mind fontos táplálékforrásul szolgálhattak. A faásók arra utalnak, hogy a helyi emberek célzott begyűjtő körutakat tettek az ehető részek megszerzésére, ehhez pedig pontosan tudniuk kellett, mikor, milyen növényt érdemes keresni, és melyik eszköz milyen feladatra a legalkalmasabb.
Miért fontos a gantangqingi felfedezés?
Ezek az eszközök a legkorábbi bizonyítékai annak, hogy valaki tudatosan ásóbotot, gyökérfeltáró szerszámot készített és használt a távol-keleti biogeográfiai térségben. Ráadásul mindezt egészen más környezeti és életmódbeli viszonyok között, mint az európai vagy afrikai lelőhelyeken (ahol inkább a vadászaté volt a főszerep). Megdől a tévhit, hogy az őskori ázsiai emberek csak együgyű kőszerszámokat használtak – a faeszközök gyártása precízebb technológiát mutat, mint amit a leletekből eddig gondoltunk. Gantangqingban a növénygyűjtés, sőt a meglepően kifinomult, akár mesterséges intelligenciához hasonlítható döntéshozói és tervezési képességek jellemezhették a helyi ősembert.
