Szerelem a mélyben
A mélytengeri polipok magányos vándorok, akik életük folyamán csak rendkívül ritkán találkoznak fajtársukkal szaporodási céllal. A pártalálás igazi kihívás: nincsenek feltűnő hímivarú díszek vagy bonyolult „énekek” – minden a testbeszédre és egy speciális tapogatóra, a hektokotiluszra van bízva. Egy kutatócsoport, amelyet Pablo S. Villar molekuláris biológus vezetett a Harvard Egyetemről, élőben figyelte meg a szaporodás folyamatát a kaliforniai kétpöttyös polipnál (Octopus bimaculoides). Aggódtak, hogy a magányosan élő polipok agresszívan reagálnak egymásra, ezért egy átláthatatlan válaszfallal választották el őket – de a falon hagytak lyukakat a karok számára.
Arra számítottak, hogy majd csak a válaszfal eltávolítása után kezdődhet el valami, de a polipok már a lyukakon keresztül „összebújtak”. Maga az aktus is egészen földöntúli: a hím hektokotilusza átfurakodik a válaszfalon, megérinti a nőstény bőrét, majd mélyen bevezeti az ivarnyílásába, ahol akár egy órán át tapogatva keresi a petevezető nyílását.
A dokkolás: űrhajós pontosság és totális csend
A polipok párzása inkább hasonlít egy űrállomáshoz dokkoló űrhajóra, mint amire az ember gondolna. A hím tapogatója teljesen a nőstény testüregébe hatol – itt minden belső szervével kapcsolatba kerülhet, ami igencsak invazív. Miközben az egész folyamatban nincs látványos mozdulat vagy visszajelzés: amikor a nőstény elfogadja a behatolást, egyszerűen mozdulatlanná dermed mintegy egy órán át, ezzel ismerve el és támogatva a hím keresgélését. Két hím között ilyen viselkedés soha nem jelentkezett, csak egy kis baráti tapogatódzás, semmi több – vagyis egyértelmű, hogy valamilyen nőstényi vegyi jelzés ad zöld utat az eseményeknek.
Vegyi jelek és tapintásos vadászat
Villarék először a nőstény ivarszerveit tanulmányozták, és kimutatták, hogy a hormontermelő enzimek (elsősorban a progeszteron szintéziséért felelős) koncentrációja kiemelkedően magas. Hogy teszteljék a hormon szerepét, a nőstényt egy vegyszerrel bevont műanyag csőre cserélték – ha a csövön progeszteron volt, a hím ugyanazt a kereső viselkedést mutatta, mint korábban a nőstényen. Más, hasonló felépítésű vegyületek vagy keserű anyagok nem váltottak ki választ. Ezáltal világossá vált, hogy a polip „íz-érintés” rendszere a párzásban is meghatározó.
A hektokotilus végén mikroszkopikus tapadókorongok sorakoznak – felépítésük megegyezik a vadászó karokéval, de ezek idegsejtcsoportokkal is sűrűn béleltek. Ezekben a karokban található a CRT1 nevű receptormolekula, amely érzékeli a nőstényből származó kémiai jeleket. Így a polip ugyanazzal a tapintással egybekötött „kóstolással” találja meg ételét és párját is.
Evolúciós gépezet: közös érzékelés, egyedi fajonként
A kutatók több különféle nyolckarú fajt is teszteltek – köztük a kolibrifarkú tintahalat (hummingbird bobtail squid) és két eltérő polipfajt is. Minden nőstény petefészke termelte a szükséges enzimeket a szteroidok előállításához, a hektokotilus pedig fajonként eltérő, de mindig hasonló tapadókorongokat mutatott, amelyek érzékenyen reagáltak a progeszteron jelenlétére. Anna Di Cosmo professzor szerint az élővilág egyik legősibb érzékelési módja a vegyi érzékelés – már jóval azelőtt, hogy látás vagy hang alapján választottak volna párt az állatok.
Ezáltal a szenzorrendszerek terelik az evolúciót: egyesítik vagy épp elválasztják a fajokat. Ha egy polippopuláció eltérő kémiai világba kerül, érzékelői átalakulnak, hogy még hatékonyabban leljenek zsákmányra – de ezzel együtt a párválasztás iránya is változik.
Sziklák között, titokban
A laborban tapasztalt „lyukon át” történő párzás vélhetően természetes a polipoknak. Sziklák közé bújva, szűk üregekben élnek a tenger fenekén – így vadonban is anélkül tudnak hosszú percekig mozdulatlanul párosodni, hogy közvetlenül látnák egymást. Így mindkét fél elbújhat saját kis barlangjába, miközben a hím harminc centis hektokotilusza megtalálja a nőstény rejtekhelyét.
Továbbra is nyitott kérdés, hogy a különböző nőstények meddig és milyen mértékben termelik ezt a vegyi jelet – a kísérletekben alkalmazott példányok vadon fogott, felnőtt egyedek voltak, így a kutatók nem tudják, hogy a szaporodási ciklus egyes szakaszaiban ez változik-e. A párválasztás vizsgálata is nehéz lesz, mivel laboratóriumban kellene polipokat tenyészteni, ami hatalmas munka, elvégre a polipok élettartama akár két év is lehet, ami alatt végig gondoskodni kell róluk.
Ami biztos: a polipok udvarlása minden érzékszervükkel, de legfőképp vegyi érzékelő karjaikkal zajlik, s így váltak a vízi világ egyik legrafináltabb szerelmeseivé.
