Kvantumforradalom: új kérdések egy régi egyenleten
A húszas években, a kvantumforradalom közepén, Schrödinger megalkotta azt a híres egyenletet, amely először tette lehetővé a fizikusok számára a kvantumvilág kiszámítását. A hullámfüggvény – vagyis a rendszer minden lehetséges állapotát összefogó matematikai leírás – segítségével megjósolható lett, hol található például egy adott elektron. Azonban ez a leírás csak akkor működik, ha a rendszert nem figyelik meg. Abban a pillanatban, amikor valaki megméri az elektront, a hullámfüggvény hirtelen összeomlik, és egy adott helyen jelenik meg. Az, hogy maga a megfigyelés hogyan „rontja el” a kvantumrendszert, mindmáig rejtély, sőt ez a kvantummechanika egyik központi paradoxona.
Mi történik, ha a megfigyelő is kvantumrendszer?
Az utóbbi években egy új nézőpont kezd teret nyerni: mi történik, ha a megfigyelő – legyen az egy óra vagy maga a fizikus – ugyanúgy kvantummechanikusan viselkedik? Minden mérési eszköz, például az időmérésre használt óra is bizonytalan lehet, hiszen a Heisenberg-féle határozatlansági elv vonatkozik rá. Ilyenkor nemcsak a megfigyelt részecske, hanem maga az időmérés is valamelyest „elmosódottan” jelenik meg a hullámfüggvényben. Az ilyen kvantumreferencia-keretek lehetővé teszik, hogy ugyanazt a rendszert különböző megfigyelők másképp, akár ellentétesen érzékeljék. Itt derült fény arra, ami addig rejtve maradt: például két kvantumóra használata esetén egyes jelenségek, mint a kvantumösszefonódás, az egyik nézőpontból léteznek, a másikból eltűnnek. Az ugyancsak nehezen értelmezhető „szuperpozíció” – amikor egy részecske egyszerre van több helyen, több állapotban – is megfigyelőfüggővé válhat.
Fekete lyukak, végtelenségek és új megközelítések
Einstein általános relativitáselmélete szerint a tér és az idő is nézőpont kérdése – azonban ezt a kvantumvilággal mindmáig nem sikerült egységesen leírni. Ilyen ellentmondás például a fekete lyukak problémája is: körülöttük a téridő annyira eltorzul, hogy a belső információ soha nem juthat ki. Ugyanakkor a fekete lyukaknak kvantummechanikai tulajdonságaik, például entrópiájuk és hőmérsékletük is van. A kétféle leírás erőszakolt összeillesztése során gyakran kiszámíthatatlan, végtelen értékek jelentkeznek – azonban néhány évvel ezelőtt, amikor vezető elméleti fizikusok, köztük Edward Witten is, kvantumreferencia-kereteket építettek a képletbe, a korábban végtelen entrópiák „kézzel fogható” értékekké alakultak át. Ha ebben a nézőpontban gondolkodunk, az eddig megoldhatatlannak tűnő problémák is értelmet nyerhetnek.
Új korszak hajnalán
Nemrég a világ vezető kutatói Okinawában találkoztak, hogy megvitassák, miként vihető át a kvantumreferencia-keret gondolata a relativitáselmélet paradoxonjain túlra is. Noha a fő cél továbbra is a kvantumgravitáció megértése, egyre többen bíznak abban, hogy ez az új perspektíva előbb-utóbb a kvantummechanika alapproblémáit is megoldja. Ami eddig a háttérben volt – a tér, az idő, a megfigyelő – most fokozatosan a kutatás középpontjába kerül. Mindez új irányokat nyithat az olyan klasszikus paradoxonok kezelésében, mint Schrödinger macskája vagy a mérési probléma. Nemcsak a fizikai rendszerek, hanem a megfigyelő szerepe is új értelmet nyer, ezzel új válaszokat adhat a kvantumvilág legnagyobb kérdéseire: vajon mi történik pontosan a megfigyelés pillanatában? Ami biztos: nem érdemes megfeledkezni a megfigyelőről.
