Az Északi-sark tényleg sosem fagyott le teljesen?

Évtizedek óta tartja magát az elképzelés, hogy a legzordabb jégkorszakokban több mint 1 km vastag jégtakaró borította az egész Északi-sarki-óceánt, így minden élet lehetetlenné vált. Egy friss kutatás azonban alaposan megdönti ezt a teóriát: a tudományos vizsgálatok szerint az őskori arktiszi tenger jégpáncélja rendszeresen váltakozott az évszakokkal, hol elolvadt, hol visszanőtt – így az életnek mindig maradt lehetősége fennmaradni a legszélsőségesebb hidegben is az elmúlt 750 000 év során.

Nyomok a tengeri iszapban

Egy nemzetközi kutatócsoport a Svalbardtól északra található Yermak-fennsíkon, valamint a középső északi tengerek fenekéről vett mintákat vizsgált. Ezek az üledékmagok mikroszkopikus algák vegyi lenyomatát őrzik: egy részük csak olvadékvízben él meg, a másik viszont kifejezetten a szezonális jégtakaró alatt fejlődik. Az elemzések egyik kulcsjele az IP25 nevű molekula volt, amelyet kizárólag a változó vastagságú, minden tavasszal átolvadó tengeri jég alatt élő algák termelnek. Az IP25 folyamatos jelenléte azt bizonyítja: még a leghidegebb időszakokban is volt felszíni fény és részben nyílt víz.

Modellek és ősklíma

Az elmélet igazolására a kutatók az AWI Earth System Model nevű, nagy felbontású klímamodellt is bevetették. A szimulációk két jégkorszaki mélypontra fókuszáltak: a 21 000 évvel ezelőtti utolsó maximumra, valamint a körülbelül 140 000 évvel ezelőtti, még szélsőségesebb időszakra. Mindkét esetben beigazolódott, hogy az Atlanti-óceán melegebb vize be tudott áramolni az Északi-sark kapuján, akadályozva a teljes befagyást. A jégtakaró tehát nem volt mozdulatlan: az évszakokkal együtt folyamatosan mozgott, így nyílásokat hagyott a fény és a víz számára, amelyre az életnek szüksége volt.

Újragondolt arktiszi jégpajzs-elmélet

A tengerfenéken korábban olyan leleteket találtak, amelyek egykori óriási, földig érő jégtakaró jelenlétére utalnak. Most viszont kiderült: ha voltak is ilyenek, azok rövid életű, legfeljebb regionális szigetek lehettek. Egyetlen – és az is csak átmenetinek tűnő – kivétel volt 650 000 évvel ezelőtt, de még ekkor sem alakult ki központi, közel egy kilométer vastag, mindent elzáró jégsapka.

A múltbeli minták azt mutatják: az Északi-sark sosem vált áthatolhatatlan jégbörtönné, még a legkeményebb fagyok idején is hullámzott a jég, és volt lehetőség az újrakezdésre az élővilág számára. Ez a felismerés kulcsfontosságú napjaink gyorsan változó arktiszi klímájának megértéséhez, hiszen a múltbeli mintáknak köszönhetően jobban felismerhetjük, hol lehetnek jövőbeli fordulópontok, amikor a jégtengeri ökoszisztéma visszafordíthatatlanul átalakulhat.

2025, adminboss, phys.org alapján