Az indulás izgalma és első lépések az űrben
A rajt hivatalos előkészületei már 49 órával a felszállás előtt elkezdődnek: mérnökök és irányítók folyamatos ellenőrzésekkel biztosítják a zökkenőmentes indulást. Három órával az indulás előtt az űrhajósok már szilárdan bekötve várják, hogy a 98 méter magas rakéta tetején elindulhassanak, miközben alattuk 2,65 millió liter kriogén üzemanyag zubog. A hajtóművek a rajt előtt hét másodperccel kezdenek dolgozni, majd a két szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta fellöki az Artemis II-t az égbe.
56 másodperccel a start után a gép átlépi a hangsebességet, majd két perccel később – 48 km magasan – a kiürült gyorsítók leválnak, hogy az Atlanti-óceánba zuhanjanak. A fölösleges szerkezeti elemek szintén leválnak, ezzel csökkentve a súlyt, hogy a fő hajtóművek hatékonyabban tolják tovább az egységet.
Földkörüli pálya és első kihívások
Alig több mint nyolc perccel később (T+8:06) a rakéta fő hajtóművei is leállnak, ekkor az űrhajósok és a maradék felszerelés egy magas, extrém nyújtott pályán találja magát, amelynek apogeuma 2 250 km – több mint ötszöröse a Nemzetközi Űrállomás magasságának.
A következő 40 percben Koch és Hansen, kiszabadulva az ülésükből, előkészítik az alapvető eszközöket, például a vízadagolót és a mellékhelyiséget. A napelemtáblák ekkor nyílnak ki, hogy biztosítsák az energiaellátást. Az egyetlen újonc, Hansen számára a gravitációmentes környezet akár szédülést, rosszullétet is okozhat, különösen az első órákban.
Pályakorrekciók és az Orion tesztjei
Miután sikeresen elvégezték az első teendőket, következik a pálya alsó pontjának (perigeumának) megemelése egy második rakétafokozat segítségével, hogy az Orion ne zuhanjon vissza a Földre. Ezt automata manőverek követik, melyek során az űrhajó egy stabil földkörüli pályára áll. Egy hosszabb, 15 perces hajtóműindítással az apogeumot 70 000 km-re emelik, így 23,5 órás kerülőpályán repül számottevő magasságban.
Itt négy kisméretű kutatóműholdat is pályára állítanak, többek között Argentína, Dél-Korea, Németország és Szaúd-Arábia számára. Ezt követően a második fokozat leválik, majd Glover manuális irányítással manőverez az Orionnal körülötte – erre az emberes űrrepülési tapasztalatok miatt van szükség, tesztelve a későbbi missziók kritikus fázisait.
Holdfelé vezető pálya és történelmi távlatok
A starttól 25,5 órával következik a nagy pillanat: a transzlunáris injekció, azaz a fő hajtómű indítása, hogy a kapszulát végleg kiszabadítsák a Föld gravitációs vonzásából. Ha bármi akadály merül fel, 23,5 óra múlva még egyszer próbálkozhatnak. Ha sikerül, a csapat egy úgynevezett szabad visszatérési pályán halad végig – ilyet ember utoljára az Apollo–13-mal tapasztalt, amikor a kényszerűen feladott holdraszállás után hajszálon múlt a túlélés.
A Holdig vezető négynapos út során főként pihennek, étkeznek, egészségügyi kísérleteket végeznek (többek között súlytalansági újraélesztést gyakorolnak, gyors szkafanderfelvételeket demonstrálnak, interjúkat adnak, sőt testükből vett „mini avatarokat” – élettani mintákat – is vizsgálnak a sugárzás és a mikrogravitáció hatásainak monitorozására).
Holdkerülés, technológiai próbák, világrekordok
A hatodik nap elején az Artemis II eléri a Holdat, de nem marad sok idő a csodálatra: mindössze pár óra alatt kerüli meg az égitestet. 30–50 percig rádiócsend következik, amikor az Orion a Hold mögé bújik, és ekkor lesznek mintegy 400 000 km-re a Földtől.
Innovatív lézeres kommunikációs rendszerüket is élesben tesztelik, amely a tervezett holdbázis kommunikációs gerincévé válhat. Lenyűgöző felvételeket készítenek a Hold túlsó oldaláról is: az ablakból a Hold úgy tűnhet, mintha egy kosárlabda lebegne a végtelenben.
Visszatérés és leszállás a Földre
Miután elhagyják a Holdat, hasonló menetrend vár rájuk visszafelé: pihenés, önmagukon végzett vizsgálatok az alvásminőség, a stressz és az anyagcsere-minták alapján. Különböző egészségügyi ellenőrzéseket végeznek, miközben vért, vizeletet és nyálat is vizsgálnak.
A Föld légkörének közelében az Orion kapszula leválik a szolgáltató modultól, ekkor egy utolsó hajtóműves manőver lelassítja, és a megfelelő szögbe állítja a belépéshez. A szolgáltató modul megsemmisül, az Orion kapszula pedig 40 000 km/h sebességgel hasít bele az atmoszférába – ez világcsúcsnak számít, és sosem volt még ember ekkora sebességgel bolygónk légkörében.
A külső pajzs akár 1 650 °C-ig felhevül, de a NASA számításai szerint ezt a terhelést is bírnia kell. A belépés tíz percig tart, a legintenzívebb plazmaburokban néhány percre megszűnik a kapcsolat.
A csendes-óceáni hazatérés
Ahogy csökken a magasság, 7 600 méternél két fékezőernyő tárul ki, majd 2 900 méteren a három fő, 35 méter átmérőjű ernyő nyit, 27 km/h-s sebességre lassítva. A kapszula a Csendes-óceánban ér földet, lehet fejjel lefelé vagy oldalára billenve – de öt hatalmas légzsák néhány másodpercen belül egyenesbe billenti. Az elfáradt utasokat amerikai haditengerészeti hajók gyűjtik be, ezzel zárva le az Artemis II történelmi küldetését.
Ennek fényében
Mindebből fakadóan az Artemis II egyértelműen új fejezetet nyit a holdkutatásban. A részletesen megtervezett és automatizált lépések, a csúcstechnológiás rakétarendszerek, az egészségügyi és kommunikációs kísérletek, valamint a világrekordokat döntögető pályaválasztás mind azt mutatják: nemcsak visszatérünk a Holdhoz, hanem az űrkutatás jövőjét is újradefiniáljuk.
