
Sikerek és kudarcok a múltban
Korábbi egyezségek, mint a 2000-es években született Ideiglenes irányelvek (Interim Guidelines), a 2007-es megállapodás a Mead- és Powell-tó tározóinak közös működtetéséről, vagy a 2019-es aszályvészhelyzeti tervek (Drought Contingency Plans) példái annak, hogy lehetséges a kompromisszum. Ezeket többnyire tapasztalt szövetségi közvetítők vezették, akik először az általános elvekről és alapelvekről egyeztek meg, mielőtt a részletekbe merültek volna. A tárgyalók ugyanazt a számítógépes modellt használták a klímaváltozás hatásainak és a lehetséges intézkedések elemzésére, így mindenki ugyanabból az adatbázisból dolgozott. Akkoriban ráadásul kevésbé voltak politikailag megosztottak a felek, és a bizalom is nagyobb volt közöttük, többek között a hivatalos üléseken kívüli folyamatos kommunikációnak köszönhetően.
Elmélyülő szembenállás
A jelenlegi helyzet még bonyolultabb. A szövetségi kormány ezúttal sokkal visszafogottabb szerepet vállal: a Belügyminisztérium nem tisztázta, milyen következményekkel járna, ha nem születik megállapodás, és a vízügyi hivatalnak sincs kinevezett vezetője. A tárgyalások két blokkban zajlanak: a felső medence államai (Colorado, Wyoming, Utah, Új-Mexikó), illetve az alsó medence államai (Arizona, Nevada, Kalifornia) külön-külön próbálnak egyezségre jutni, és ragaszkodnak álláspontjukhoz.
Minden csoport eltérő feltételezések alapján futtatja a modelleket, így még az alapadatok sem egyeznek. A tárgyalások elakadtak a részletekben, és nem sikerül a nagyobb, átfogó megállapodások irányába elmozdulni. A politikai és társadalmi légkör is lényegesen polarizáltabbá vált, a tárgyalók között pedig egyre kevesebb a bizalom.
Merre tovább?
Az egyeztetések jelenleg zárt ajtók mögött folynak, független közvetítő nélkül. A felek maguk szervezik az üléseket, a kommunikációt és az utánkövetést, miközben olyan összetett témákban kellene dűlőre jutniuk, mint a vízügyi jog, a klímaválság, a hidrológiai modellezés és a politika. Ezt a szerepet hivatalos mediátor nélkül betölteni irreális elvárás lenne. Ráadásul, ha a szövetségi szakapparátus vezetné le az egyeztetést, az elfogultság látszatát keltené, ami újabb akadályt jelentene.
Az ügy egyre több kérdést vet fel a jövővel kapcsolatban. Miközben létezik reális esély arra, hogy valamiféle kompromisszum szülessen, az is elképzelhető, hogy a vízügyi hivatal egyszerűen rákényszeríti egyik javaslatát a tagállamokra – ez azonban pereskedéshez és újabb káoszhoz vezetne, ami mindenki számára veszteséget jelentene.
Egy reménykeltőbb megoldás lehet, ha rövid távú szabályokat vezetnének be, és még egy esélyt adnának a tagállamoknak a hosszabb távú megegyezésre – lehetőség szerint egy valóban pártatlan, külső mediátor támogatásával. Érdemes megjegyezni, hogy a washingtoni Yakima folyó völgyében már volt példa sikeres, közös megegyezésen alapuló tervezésre: ott sem kapott mindenki mindent, amit szeretett volna, de mindenki részesült valamiben – ez lehet a kompromisszum alapja máshol is.
Összességében elmondható, hogy a Colorado folyó körüli konfliktus mind a vízellátás, mind a gazdaság, mind pedig a környezet szempontjából egyre súlyosabb, a megoldás pedig csak együttműködéssel, átláthatósággal és a felek közötti bizalom újjáépítésével lehetséges.
