
A bolygók születése
Az út mindenhol ugyanúgy kezdődik: apró por- és jégrészecskék sűrű korongban keringenek egy fiatal csillag körül, fokozatosan összetapadnak, majd összeállnak, míg végül jelentős testekké nőnek. Az óriásbolygók, például a Jupiter vagy a Szaturnusz, hatalmas sziklás–jeges maggal kezdik, amely később gázokat gyűjt be. A Földhöz hasonló kőzetbolygók később érnek be: a Naprendszer gázködének eltűnése után még hosszú ideig csapódnak egymásba az újonc bolygók, kisebb-nagyobb darabokat ragadva magukkal. Tudományos körökben még mindig vita tárgya, hogy pontosan milyen sorrendben alakultak ki a bolygók.
A bolygó “halála”
Elpusztultnak akkor tekintjük a bolygót, amikor megsemmisül, vagy amikor körülményei már nagyon eltérnek a megszokottól. Véget érhet számára a lakható korszak, de talán csak olyannyira átalakul, hogy már nem felel meg a korábbi feltételeknek. Nézzük a Földet! Éghajlatát a Nap növekvő hője szabályozza. Nagyjából 5 milliárd év múlva a Nap kifogy a hidrogénből, vörös óriássá duzzad, és végül fehér törpévé zsugorodik. Már előtte, a folyamatosan erősödő napsugárzás miatt, bolygónk tengereinek nagy része elpárolog, a hőmérséklet elviselhetetlenné válik, végül akár a Nap is elnyelheti a Földet. Ha valahogy még túléli, a Nap halála után bolygónkat kilökheti a csillagközi térbe. A Föld teljes élettartama körülbelül 9,5 milliárd évre tehető.
Hosszabb és rövidebb életek
A Föld azonban rövid életű, ha más bolygókhoz viszonyítjuk. A Nap egy G-típusú csillag, de a legtöbb csillag vörös törpe, amelyek sokkal kisebbek és hűvösebbek, tüzelőanyagukat hihetetlenül lassan fogyasztják. Ezek akár több billió évig is fényt adhatnak, így bolygóik élettartama akár nagyságrendekkel meghaladhatja a Földét. Ilyen környezetben nem a csillag pusztulása, hanem a bolygó belső folyamatai vetnek véget a lakhatóságnak.
Az aktív lemeztektonika – például a köpenyáramlás és a szilikát–szén körforgás – kulcsfontosságú a stabil klímához és a felszíni élet fennmaradásához. Ezek a folyamatok 30–90 milliárd évig is eltarthatnak, bár az adatok között ennél is nagyobb a bizonytalanság. Ennek fényében a legtöbb vörös törpe körüli lakható bolygó a belső működés kimerülése miatt veszti el életfeltételeit, és ezt még bőven túléli maga a csillag.
Nagyobb, forróbb csillagok – például az A-típusúak – jóval gyorsabban kifogynak a tüzelőanyagból, így belső bolygóik mindössze 100 millió–1 milliárd év körüli időskálán is átalakulhatnak vagy elpusztulhatnak.
Atmoszféra elvesztése és végső sors
A gázóriásokat sem kerüli el a veszély: ha egy ilyen bolygó túl közel kerül csillagához, az intenzív sugárzás gyorsan lecsupaszíthatja, és sziklás mag maradhat utána. Az atmoszféra elvesztésének üteme több tényezőtől függ: a bolygó és a csillag távolságától, a csillag sugárzásától és a bolygó gravitációs erejétől. Erős gravitáció esetén nehezebb elveszíteni a légkört, de ha a sugárzás erősebb, a folyamat gyorsabb lehet – néhány milliótól akár milliárd évig is eltarthat.
Mindezt figyelembe véve, még ha egy bolygónak drasztikusan meg is változik a felszíni állapota, a kőzet még nagyon hosszan megmarad – bár idővel bármi megtörténhet vele. Belerohanhat egy másik bolygóba, vagy kilökődhet a galaxisból is. A történet másik oldala viszont, hogy az univerzum végső állapota dönti el, milyen sors vár végül ezekre az örökké vándorló bolygókra.
