Az összeomlás mechanizmusa és a kritikus fordulópont
Az AMOC működése azon alapul, hogy a meleg, sűrű trópusi víz észak felé áramlik, miközben a hideg, sós víz déli irányban visszaáramlik – ez a „futószalag” tartja például Északnyugat-Európa éghajlatát enyhén. A modellek azonban azt mutatják, hogy a Labrador-, Irminger- és Északi-tenger téli mély konvekciójának összeomlása válthatja ki az AMOC leállását. A globális felmelegedés miatt az óceán felszíne kevésbé hűl le, emiatt kisebb tömegben tud létrejönni a sűrű, hideg vízréteg, így a víz kevesebbet süllyed – ez az egyensúly megbomlik. Az északi felszíni vizek hűvösebbek és kevésbé sósak lesznek, ami tovább gyengíti az áramlást: így egy öngerjesztő, önfenntartó visszacsatolási hurkot indít el a klímaváltozás. A hőleadás a sarkvidéki Atlanti-óceánon a jelenlegi érték kevesebb mint 20 százalékára is csökkenhet, bizonyos modellek szerint szinte nullára.
A veszély már a láthatáron
A kutatók 2300–2500-ig terjedő szimulációkat elemeztek, amelyek ijesztő jövőképet festenek: mind a kilenc magas kibocsátású modellben az AMOC gyenge, sekély áramlási állapotba kerül, és több közepes, illetve alacsony kibocsátású modellben is ez történt. Az összeomlás mindig a század közepe táján következik be, és az ezt követő 50–100 évben az óceáni futószalag teljesen leáll. Ráadásul ezek a modellek még nem is számolnak a grönlandi jégtakaró olvadásából származó többlet édesvízzel, ami tovább gyorsíthatná a folyamatot.
Ennek fényében: azonnali kibocsátáscsökkentés szükséges
Az AMOC leállása pusztító következményekkel járhat: kiszámíthatatlan időjárási szélsőségek Európában, a trópusi esőzónák eltolódása, mezőgazdasági válságok és hirtelen éghajlatváltozás várható. Az egyetlen megoldás, ha jelentősen és gyorsan csökkentjük az üvegházhatású gázok kibocsátását – bár a leállás kockázatát már nem lehet teljesen megszüntetni, az óceáni klímarendszer védelme még nem késő.
