Kettős mérce: miért nem egyformák a szabályok?
Az Apple következetesen elvárja, hogy a digitális tartalmat értékesítő alkalmazások az Apple saját fizetési rendszerét (alkalmazáson belüli vásárlás) használják, és a külső fizetés előtt kötelező egy „ijesztő” megerősítő oldal is. Cserébe az Apple besöpri a 30%-os jutalékát, és komolyan védi a bevételeit. De ha mozijegyről vagy például Uber-utazásról van szó, ott semmi ilyesmi nem szükséges, hiába történik a fizetés az alkalmazáson keresztül. A magyarázat: a mozijegy „valós élménynek” számít, nem digitális terméknek, így kikerüli az Apple saját rendszerét és szabályait.
Ki igazodik el ezen a logikán?
Jogosan merül fel a kérdés: az iPhone-felhasználók hány százaléka érti ezt a finom jogi és technológiai különbséget? Valószínűleg kevesebb mint egy százalék, és valójában ennyit is érdekel. Nem világos, hogy egy átlátható átirányítás valóban annyira zavaró lenne egy mozijegy esetén, miközben a játékbeli virtuális pénz vásárlásánál miért kell a felhasználót megvédeni az „ismeretlen internettől”. Az Apple tehát ismét másképp kezeli ugyanazt a helyzetet, attól függően, hogy neki mi a kényelmesebb – a felhasználó pedig csak kapkodja a fejét.
