Átmenet a vadászat és a pásztorkodás között
A kutatás 76 kőből épült csapdát dokumentált, amelyek többségükben V-alakban, két, átlagosan 1,5 méter magas és 150 méter hosszú „antennát” formálnak. Ezek egy körülbelül 95 négyzetméteres, két méter mély verembe futnak össze, ahová a vikuñákat terelték. Lényeges szempont, hogy számos csapda a természetes domborzatot is kihasználja. Az elhelyezkedésük pontosan ott van, ahol a vikuñák előfordulnak, és a csapdák lejtős terepen, lefelé irányulnak.
A területen csaknem 800 kisebb települést és tanyát is azonosítottak, a magányos kunyhóktól a kilenc épületből álló csoportokig. Ezek legtöbbször legfeljebb 5 km-re találhatók a legközelebbi chacutól vagy más lakott ponttól, ami egy összetett, egymással összefüggő hálózatra utal.
Vad népek az Andokban
Noha a hagyományos elmélet szerint időszámításunk előtt 2000-től kezdődően egyre inkább teret nyertek a növénytermesztés és állattenyésztés szokásai, a spanyol gyarmatosítók adónyilvántartásai gyakran hivatkoznak az „Uru” néven ismert, nomád vadászó-gyűjtögető csoportokra is. Ebből adódóan a régészeti és történeti adatok között komoly eltérések mutatkoznak, hiszen nyilvánvalóan évszázadokkal tovább fennmaradtak a mozgékony, vadászó közösségek, mint azt korábban feltételezték.
A vadászathoz kötött életmód és a letelepedett pásztorkodás keveredése figyelhető meg, amit rövid időre használt, évszakos állomások egészítettek ki, és segítették az emberek mozgását az andoki fennsík zord vidékén – mindezt a vad vikuña biztosította élelemmel és nyersanyaggal.
