Valós és képzelt képek: mi történik az agyban?
Sokan úgy vélik, a látás olyan, mintha kameraként rögzítenénk a külvilágot. Ez azonban csalóka illúzió: minden egyes lépésben az agy spontán alakítja át az érzékelt vonalakat, színeket jelentéssel bíró fogalmakká. A klasszikus, „alulról-felfelé” irányuló feldolgozás mellett azonban „felülről-lefelé” utasításokat is kapunk a magasabb rendű gondolkodástól. Ezt a legismertebb optikai illúziók során is tapasztalhatjuk: például, amikor valaki először nyulat, majd kacsát vél felfedezni ugyanabban a rajzban. Sokszor a várakozásaink, vágyaink is befolyásolják, mit érzékelünk: ha például vendéget vársz, minden neszre azt hiheted, hogy megérkezett.
Az alsó és felső irányú folyamatok kölcsönhatásából születik minden élményünk. Ám ezt alapesetben úgy oldja meg az agyunk, hogy a valóságérzet túlnyomórészt az érzékelésből, nem pedig a képzeletből származik. Felmerül a kérdés: ha ugyanott tükröződik a kétféle aktivitás, mi szabhat gátat a tévedésnek?
A valóság-jel: kulcs a valóság és képzelet határához
Az agykutatók friss kísérletében a résztvevőknek homályos, statikus hátterű képernyőn jelentek meg halvány átlós sávok, néha balra, néha jobbra dőlve. A feladat az volt: képzeljék el magukban az egyik irányt, és közben mondják meg, valójában is ott volt-e a keresett minta. Előfordult, hogy az agyuk a képzeletet összetévesztette a valósággal, különösen akkor, ha azt próbálták elképzelni, amit amúgy is vártak. Sőt, ha a látott minta megegyezett az elképzeltel, erősebbnek érzékelték saját fantáziájukat. Ezek alapján nemcsak a gondolat hat az érzékelésre, hanem fordítva is igaz!
A funkcionális MRI-felvételek egyértelműen kimutatták: a halánték közelében lévő fusiform gyrus nevű agyterület (orsótekervény) ugyanúgy aktiválódik a valós és képzelt képek láttán. Sőt, aktivitása előre jelezte, hogy a résztvevő valósnak érzi-e a mintát – akkor is, ha csupán képzelte. Ezt a kutatók „valóság-jelnek” nevezték el: a mentális képalkotás és a valódi érzékelés együttes aktivitása eredményezi azt az összegzett jelet, amely eldönti, valami elég valóságosnak tűnik-e.
A döntő „bíróság” azonban az anterior insula nevű agyterület, amely mintegy küszöböt szab: ha a valóság-jel eléri ezt a szintet, az élmény valósnak tűnik; alatta viszont csak képzelgésnek észleljük. Ha a valóság-jel túl erőssé válik képzelet közben, vagy az insula küszöbe túl alacsony, könnyen összekeverhetjük a valóságot a fantáziával.
Hallucinációk, skizofrénia, Parkinson-kór: a valóság elvesztése
Ennek ellenére magyarázatot kell találni arra, miért tévedhet az agy. Az MI-alapú kutatások szerint például a skizofréniában szenvedőknél az insula és az előhomloklebeny működése is eltérő: ezért tűnik gyakran valóságosnak egy-egy hallucináció. Hasonló magyarázattal szolgálnak a hallási hallucinációkra is: például, amikor valaki szinte „hallja” a saját belső hangját, mintha kívülről beszélnének hozzá. Egy 2021-es vizsgálatban bizonyos emberek jóval gyakrabban véltek hallani mondatokat zajban, főleg ha közben magukban suttogták azokat – éppen úgy, ahogyan a képalkotós kísérletnél.
Fontos hangsúlyozni, hogy nem csak pszichotikus zavarokban jelennek meg hallucinációk: Parkinson-kórban például a betegek 40%-a él át látási hallucinációkat élete során.
Lehet-e tréninggel vagy agystimulációval „realitás-küszöböt” állítani?
Ennek fényében elképzelhető, hogy a valóság-jelzés agyi áramkörét különféle kezelések vagy neurofeedback (agyi biofeedback) módszerek segítségével be lehet állítani. Lehetségesnek tűnik, hogy azok a tréningek, amelyek az insula vagy a fusiform gyrus aktivitását befolyásolják, segíthetnek például hallucinációval küzdő betegeknél.
Első lépésként azonban a kutatók szeretnék bebizonyítani, hogy valóban okozati kapcsolat áll-e fenn: ha célzottan stimulálják a fenti agyterületet, vajon tényleg „valóságosabbnak” tűnnek-e a képzelt képek is? Ez technikailag komoly kihívás, de már folyamatban van a kutatások előkészítése.
Az is kérdés, hogy az agyunk mennyire enged be a valószínűtlen (például rózsaszín elefánt a nappaliban) mentális képeket a „realitásba”. A kontextus rendkívül fontos: minél valószínűtlenebb valami, annál nehezebben fogadjuk el valódinak, bármilyen élénken képzeljük is el. A kutatók jelenleg azt vizsgálják, hogyan befolyásolja a környezet és az elvárásaink a realitás-jel kialakulását.
Az agy trükkjei tehát nemcsak izgalmas rejtélyt jelentenek, hanem a jövőben akár terápiák alapjául is szolgálhatnak pszichiátriai és neurológiai betegségek kezelésében.
