A tojásrakó ősök mindent túléltek – így születtek az emlősök

Lystrosaurus: az életben maradás bajnoka

A most vizsgált fosszília egy Lystrosaurus nevű, malacméretű növényevőhöz tartozik, amelynek két agyara és madárcsőrszerű csőre volt. Ez az állat az igen kevés négylábú gerinces egyike volt, amely túlélte a permi tömeges kihalást — amikor a bolygó élővilágának mintegy 90 százaléka eltűnt. A katasztrófa után éppen a Lystrosaurus lett a legelterjedtebb szárazföldi gerinces, rendkívüli alkalmazkodóképességének köszönhetően.

Tojásrakás: a siker kulcsa

Nem elhanyagolható, hogy sikerének egyik titka a tojásrakás lehetett. A frissen feltárt leletben három, különböző fejlődési fokon álló fosszíliát vizsgáltak meg a kutatók fejlett CT-technológia segítségével. Az egyik példány még tojásban pusztult el: testtartása, medence- és gerincjegyei, valamint a még össze nem forrt alsó állkapocs azt mutatják, hogy nem kelt ki. Ez utóbbi sajátosság nagyon fontos, hiszen a hüllőknél, madaraknál a kicsik állkapcsa születés előtt összeforr, de ebben a példányban még nem, így biztosan tojásban volt halála idején.

Miért nem találtunk eddig tojásokat?

A Lystrosaurus tojásai a mai feltételezések szerint viszonylag nagyok voltak, és puha, bőrszerű héjjal rendelkeztek. Ezek a tojások azonban nem fosszilizálódnak könnyen, ami magyarázatot ad arra, hogy miért nem találkoztak velük eddig a kutatók. A nagy tojások jobban bírják a kiszáradást, ami előny lehet a száraz, aszályos időszakokban. Ráadásul az ilyen tojásból kikelő kicsinyek fejlettebbek, erősebbek, mint a kisebb tojást rakó fajoké – önállóan is jobban megállják a helyüket közvetlenül a kikelés után.

Mit tanulhatunk a múltból?

A fosszíliák tanulságai segítenek megérteni, hogyan reagálhatnak a fajok a mostani globális környezeti válságokra. Egy ilyen felfedezés segíti a kutatókat abban, hogy megjósolják, a modern élővilág miképp alkalmazkodhat a folyamatos környezeti változásokhoz – ahogy egykor a Lystrosaurus is tette.

2026, adminboss, www.scientificamerican.com alapján