
A hang utazása a vezetéken át
A két feltaláló már hónapokkal korábban, 1876 márciusában is beszélt egymással a friss találmány segítségével, de akkor még csak rövid távon, egy szobán belül működött a szerkezet; legendássá vált, amikor Bell utasította Watsont: „Jöjjön ide, szükségem van magára.” Az októberi hívás viszont már több kilométert hidalt át, időtartama meghaladta a néhány órát is, valódi mérföldkövet jelentve.
Verseny az idővel és az ötletekkel
Bell korántsem egyedül dolgozott a hang elektromos átvitelén: Antonio Meucci már évtizedekkel korábban telectrofonnal közvetítette hangját beteg feleségéhez, Johann Philipp Reiss Németországban pedig „telefon”-nak nevezte találmányát, de abban a beszéd még érthetetlen volt. Elisha Gray ugyancsak hasonló vízmikrofonos rendszert fejlesztett. Bell megoldásának lényege az volt, hogy egyidejűleg több frekvenciát – vagyis az emberi hangmagasság teljes tartományát – tudott továbbítani egy úgynevezett „hullámszerű”, változó áram segítségével, szemben Morse távírójával, amely csak szaggatott impulzusokat továbbított.
A telefon működése és további fejlesztések
A legelső telefon prototípus membránt, tekercset, vasmagot, állandó mágnest és vezetékeket tartalmazott. Amikor a hanghullám elérte a membránt, az rezegni kezdett, ezzel mozgásba hozta az induktort, amely megváltoztatta az áramerősséget. Ez a jel a vezetéken át a készülék másik végén ismét hanggá alakult.
1877 tavaszán megépült az első összekötő telefonvonal is, de kezdetben csak két pontot kapcsoltak össze, párokban lehetett bérelni a vonalakat. Ezt a rendszert csak a „központok” és váltókapcsolók (kapcsolótábla – switchboard) megjelenése forradalmasította, amelyek lehetővé tették a hívások irányítását, így a telefon elterjedése igazán felgyorsult.
Az első tengeren túli kábel 1956-ban készült el, igazi világhálózattá formálva a technológiát. Mindeközben a telefoniparhoz fűződik számos modern innováció, például a fax, a modem, a digitális kommunikáció és az MI-alapú rendszerek fejlődése is.