A csoda szemtanúi
Goddard mindig is a tudomány, és nem a hírnév szolgálatában állt – ezért az első indítást csak közvetlen munkatársai, felesége és néhány véletlen szemtanú látta. Thomas Hastings beszámolója szerint az apja, Gerald, aki akkor 10 éves volt, barátaival szánkózott a közelben. Látták, ahogy négy, vastag kabátba bújt alak kiszáll egy autóból, nagyobb tárgyakat vett elő, majd nekiálltak valamit összeszerelni a hóban. A rögtönzött közönség nem sejtette, hogy Robert Goddard, felesége, Esther, főasszisztense, Henry Sachs, és Percy Roope fizikusprofesszor történelmet írnak majd perceken belül.
A látottakat Gerald később úgy idézte fel, mintha varázslat történt volna: tűz, füst, hangos robaj, aztán egy tárgy száguld az égre, majd balra dőlve azonnal visszazuhan a hóra. Goddard részletes jegyzetet készített a kísérletről: a rakéta 12,5 méterre emelkedett, majd 56 métert tett meg – mindezt 2,5 másodperc alatt. Sajátos humorral még így írt: Olyan volt, mintha azt üzente volna: „Elég volt, most elindulok máshova, ha nem gond.”
Nell megmenekülése: egy rakéta darabjai
A fellövés után a csapat sietve összeszedte a földre hullott alkatrészeket, és visszavitte őket a laborba. Eredetileg Goddard nem tartotta meg Nell darabjait relikviaként: mindent visszaforgatott a kutatásba, hiszen szűkében volt a forrásoknak. Mindössze néhány fénykép és pár jelentős maradvány bizonyítja, hogy Nell létezett. Goddard halála után több kísérleti példány – köztük Nell közvetlen utódja – adományként a Smithsonian Intézetbe került. Lényeges hangsúlyozni, hogy ebben a példányban valószínűleg Nell egyik fúvókáját is felhasználták – ezt kutatói jegyzetek támasztják alá, de teljes bizonyossággal nem igazolták.
A maradványok közül néhány kiemelten védett helyen, például a Robert H. Goddard Gyűjteményben, illetve a Roswell Múzeumban is megtalálható, igaz, a múzeumot 2024 őszén árvíz rongálta meg, így a teljes helyreállítás még évekbe telik. Itt található a hajtóanyag-tartály védőkúpja, a fúvóka, a gyújtáshoz szükséges huzal és hengerek – több darabot Goddard felesége, Esther adományozott a múzeumnak.
Hiányzó emlékek és statikus másolatok
Feltételezhető, hogy Nell eredeti részletei már sosem fognak újra teljes rakétává összeállni. De ahogy túlélte a technikatörténelem tavaszát, úgy inspirál a megmaradt örökség és újragyártott modelljei révén is. A Goddard-féle rakéta mérnöki felépítése ugyan nem vált közvetlen mintává a későbbi fejlesztések számára, de a pionír bátorság példája lett – még akkor is, ha a tesztrakéta motorja a tartály tetejére került, ami mérnökszemmel furcsa koncepció, és maga Goddard is emiatt érzett némi zavart. Lényeges hangsúlyozni, hogy a mérnöki intuíció és a józan ész szerepe nélkülözhetetlen az újító kutatásban: ezt példázza Nell is.
Érdekesség, hogy mára legalább két teljes méretű, működőképes másolatot készítettek Nell tiszteletére. 2003-ban a NASA Marshall Space Flight Center és az Amerikai Repüléstechnikai Intézet (AIAA) is készített ilyen replikákat – ezek a tudományos utánépítések segítik a rakétatechnika fejlődésének megértését. Az eredeti indítás helyszínén egy makett fogadja a látogatót, a worcesteri múzeumban pedig újabb teljes méretű replika látható, amelynek tartóváza még egy 1929-es teszten is szolgált.
Goddard öröksége és az inspiráció ereje
Az első folyékony hajtóanyagú rakéta megmaradt alkatrészei talán jelentéktelenek a további technológiai fejlődés fényében, viszont az elindított folyamatok hatása felbecsülhetetlen. Goddard munkássága arra ösztönöz, hogy a csendes kisvárosból is származhat világraszóló újítás, és hogy a nagy ötletek néha egészen hétköznapi helyszíneken születnek. A következő évszázad felfedezéseit azok határozzák majd meg, akik tovább álmodnak, mernek tanulni, és támogatják a jövő úttörőit – talán pont úgy, mint akik egykor Nell felszállásánál néztek az égre.
