
Múlt és jelen növényvilága között nincs nagy különbség
A legrégebbi maráthi nyelvű írások között már a 13. században találkozni lehet olyan részletekkel, ahol például Cakradhara, egy vallási tanító, az akácfát a halál és újjászületés körforgásának jelképévé teszi. Nemcsak irodalmi, hanem növényfajokra vonatkozó utalásokat is találtak ezekben az eposzokban, népdalokban és legendákban. A történetek összevetése mai növénytani ismeretekkel feltárta, hogy sok száz éve is ezek a tipikus szavannanövények uralták a térséget, szemben azzal a gyakori vélekedéssel, hogy egykor sűrű erdők borították a vidéket.
A szövegekből 44 különböző vadon élő növényfajt sikerült azonosítani, ezek közel kétharmada ma is a szavannás területeket jellemzi. Egy 16. századi eposz például a Nira-folyó vidékének üres, tüskés táját dicséri a bő fű miatt, míg egy 15. századi zarándokhelyen elhunyt költő-szent sírján, a mondák szerint, egy Capparis divaricata (tara) fa sarjad, amely a napfényt kedveli.
Más megközelítésben: tévhitek és valóság
A háttérben egészen más zajlott, mint amit sokáig gondoltak. A brit időszak erdőirtásai előtt már legalább 750 évvel is léteztek ezek a szavannák – tehát nem erdőirtás miatt alakultak ki. Nemcsak az irodalom, hanem fosszilis virágporok és a fűevő állatok, például antilopok és vadlovak leletei is igazolják, hogy tízezer éve is főként szavannanövények uralták a tájat, nem pedig erdők.
Későbbi tudományos bizonyítékok alapján az indiai szavannák még ennél is régebbiek. A szavannák emiatt nem „puszták”, hanem komplex ökoszisztémák.
A szavannák modern jelentősége
Ma Maharashtra államban megközelítőleg 37 485 négyzetkilométert borítanak ezek a füves puszták. Nemcsak helyi növény- és állatfajok millióinak otthona, hanem vallási és kulturális jelentőségük is kiemelkedő, megfelelnek a helyi közösségek szent természeti helyeinek, amelyeket évszázadok óta őriz a folklór.
Nemcsak a biológiai sokféleséget védik – több fajt csak mostanában írt le a tudomány –, hanem jelentős szénelnyelők is, hozzájárulnak a klímaváltozás mérsékléséhez. Világszerte több százmillió ember függ mezőgazdaságilag a szavannákon legeltetett állatoktól. Ezért környezeti szempontból veszélyes lehet, ha a klímavédelem nevében erdőtelepítést terveznek ott, ahol sosem volt erdő.
Más megközelítésben: az évszázados népmesék ritka lehetőséget kínálnak arra, hogy hiteles képet kapjunk az ősi indiai szavannákról – nem erdők, hanem füves puszták mesélnek a régmúlt időkről.
