Játék az önzéssel és az együttműködéssel
A hóeltakarítás terhe nemcsak a szorgalmat, hanem az együttműködés iránti hajlandóságot is próbára teszi. A közgazdászok, MI-kutatók, antropológusok és magatartáskutatók is vizsgálták már: miért és mikor működünk együtt, ha egyébként a saját érdekeink rövid távon mást diktálnának? Egy egyszerű, de beszédes matematika rejlik a háttérben: a hótorlasz-probléma, a híres fogolydilemma egyik változata.
Ki lesz a balek a hóban?
Képzeld el, hogy úton vagy a munkába egy újabb hóviharban. Már kiástad az autót, de egy óriási torlasz megállít. A szembejövő autós szintén elakadt, mindketten lapáttal a csomagtartóban. Most dönteni kell: ki kezd neki a munka oroszlánrészének?
A játék négy kimenetelt kínál. A legjobban akkor jársz, ha sikerül rávenned a másikat a teljes melóra, te csak lazsálsz. Ha mindketten nekiláttok, mindenki épp időben érkezik – ez a legkorrektebb, de kevésbé nyereséges. Még az is jobb, ha te dolgozol, amíg a másik a meleg autóban marad, hiszen legalább célba érsz (ha kicsit bosszúsan is).
Miért működünk mégis együtt?
A kutatók újra és újra több körön át játszatják a lapátolós dilemmát, mintha a két sofőr időről időre újratárgyalná a helyzetet. Furcsa módon a tapasztalatok szerint többen hajlamosak együtt dolgozni, mint amennyien átverik egymást, még ha matematikailag a csalók rövid távon jobban járnak is. Sokan úgy gondolják, az ilyen típusú együttműködés jóval közelebb áll a valódi élethelyzetekhez, ahol az árulás végső soron saját magunkat is hátráltatja.
Az egyik új felismerés szerint érdemes a szomszédokat figyelni: ha kitisztult a bejárójuk, neked is megéri besegíteni, mert valószínű, hogy ők is kiveszik a részüket.
Összességében elmondható, hogy a hótorlasz-probléma egyszerű modellje annak, hogyan alakulnak ki természetes módon együttműködő társadalmak önérdek-vezérelt egyénekből. Bár az evolúció az önzést kedvezné, a közös célok mégis összekovácsolnak minket – akárcsak egy havas reggelen a lapát fölött. Na jó, most már tényleg te jössz, ideje lapátolni!
