Rekorddöntés és történelmi pillanat
Az első igazán izgalmas pillanat délután 2 órakor érkezett el: ekkor a négy űrhajós hivatalosan is a valaha legtávolabbra jutott emberekké vált, felülmúlva az Apollo–13 1970-es csúcsát. Miközben mintegy 6548 km-re távolodtak a Hold felszínétől, különleges látvány tárult eléjük: minden addigi űrutazási élmény eltörpült ahhoz képest, amit most átéltek. Wiseman és társai több órán keresztül élőben közvetítették a houstoni irányítóközpontnak, illetve a földi nézőknek, milyen új krátereket, éles peremű hegyvonulatokat és különös, sérült sebhelyre emlékeztető árkokat látnak.
A Hold arca új megvilágításban
A mélyűri kommunikáció korlátai miatt a képeket csak később sikerült letölteni, így a leginkább megragadó pillanatok elsőként a szavak szintjén voltak érzékelhetők. Glover egy ponton úgy fogalmazott: nehéz megszólalni, miközben a távcsövön át szemléli a holdfelszínt – olyan érzés volt, mintha maga is járná az ismeretlen tájakat, mászna a poros lejtőkön és kanyarogna a fagyott lávamezők kietlen útjain. Érdemes kiemelni, hogy a Hold felszíni világosságát vagy sötétségét – az úgynevezett albedót – a felszín fényvisszaverő képessége, anyagösszetétele és a Nap állása is jelentősen befolyásolja. A személyzet gyorstalpaló felkészítést kapott, hogy felismerje a már ismert alakzatokat, és értelmezze a frissen látottakat.
Koszmikus árnyékban: kommunikációs szünet és napfogyatkozás
18:44-kor az Orion űrhajó elhaladt a Hold mögött, 40 percig megszakadt minden kapcsolat a Földdel. A csendet Glover így oldotta fel még a rádió elnémulása előtt: „Szeretetet továbbra is érzünk majd a Földről, tartsatok ki, nemsokára jelentkezünk!” Amikor 19:24-re helyreállt a kommunikáció, a Föld kis kék félholdként jelent meg az űr sötétjében – ilyen látványt utoljára az Apollo-program 1972-es zárórepülése kínált. Ezúttal Afrika, Ázsia és Óceánia pereme is feltűnt az ablakból.
Egy órával később újabb drámai esemény következett: teljes napfogyatkozás ölelte körül az Oriont a Hold túloldalán. A jelenség alatt az űrhajósok több mikrometeorit-becsapódást figyeltek meg, a holdfelszínt pedig bolygónk tengerének, felhőinek és kontinenseinek szórt fénye, az úgynevezett földfény (earthshine) halvány kékes ragyogással vonta be.
Politika a Hold árnyékában
A csapat napja nemcsak tudományos felfedezésekről szólt: Donald Trump elnök is bekapcsolódott, röviden köszöntötte a személyzetet – sőt, a NASA-költségvetés körüli bizonytalanságról is szó esett, miután a legutóbbi, 2027-es büdzsétervezet alapján a NASA akár 23 százalékos költségcsökkentéssel kénytelen számolni, tudományos programjainak közel fele pedig megszűnhet. Feltételezhető, hogy ez komoly hatással lesz a jövőbeli űrmissziókra, még ha erre konkrét ígéretet nem is tettek.
A legemlékezetesebb azonban mégis az a látvány maradt, amikor 21:24-kor a Nap először bukkant elő újra a Hold karéja mögül, finom, fodros napkoronájával. Glover tréfásan úgy fogalmazott: mintha Las Vegas éjszakai Luxor-fénycsóvája próbálna hozzá felnőni.
Hazatérés előtt – pihenés és reflexiók
Az űrhajósok ezt követően megkezdték esti rutinjukat, és készültek arra, hogy három nappal később, április 10-én, San Diego partjainál landolnak majd a Csendes-óceánban. 533 szóban is nehéz lenne visszaadni a küldetés lélegzetelállító pillanatait, de az biztos: az Artemis II személyzete ismét közelebb hozta a Holdat az emberiséghez, és visszahozta a csodálatot az űrkutatás világába.
