Újabb hidrogénszivárgás hátráltatja az indítást
Tankolás közben a mérnökök órákat töltöttek egy olyan hidrogénszivárgás elhárításával, amely egy speciális csatlakozóponton jelent meg. Itt juttatják be a rakétába a rendkívül hideg, kriogén üzemanyagot. A szivárgás nehezen szabályozható volt, ezért az üzemanyagot ideiglenesen leállították, az illesztéseket melegíteni kezdték, hogy a tömítések újra megfelelően zárjanak, valamint az üzemanyagáramlást folyamatosan módosították.
Végül sikerült mindkét fő tartályt és a köztes, kriogén hajtómű-modult is feltölteni. Ezután egy ötfős csapat megkezdte a végső záróműveleteket az Orion kapszulánál. Az időközben elkezdődött visszaszámlálási főpróbát végül egy, a hidrogénszivárgás miatt bekövetkező értéktüskéhez kapcsolódó automatikus megszakítás állította le, amikor már csupán öt perc volt hátra a nulláig.
A hidrogén, mint örökös kihívás
Nem ez az első alkalom, hogy a hidrogén problémát jelent: szinte minden nagy rakétatesztnél vagy indításra készüléskor előjön valamilyen szivárgás vagy szelephiba. Esetünkben ez azt jelenti, hogy a mérnököknek évről évre ugyanazzal a jelenséggel kell szembenézniük: a hidrogén molekulái rendkívül kicsik, ezért könnyen átszivárognak még a legkisebb hézagokon is. A rendkívül alacsony hőmérséklet extrém terhelést ró a tömítésekre, szelepekre, csatlakozókra – ezt a problémát az űrrepülés több évtizede nem tudta teljesen megoldani.
Ráadásul a problémák miatt folyamatos túltervezésre, tervezési módosításokra lenne szükség, hiszen a klasszikus megoldások nem bizonyultak elégségesnek. A Challenger-katasztrófa idején ugyan a szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéták hibája okozta a tragédiát, de az O-gyűrűk hidegben történő zsugorodása, a folyékony hidrogén kezelésének nehézsége itt is szerepet játszottak.
Politikai és technológiai döntések árnyékában
A hidrogén mellett való kitartás részben technológiai, részben politikai eredetű. A fő érv mellette a kiemelkedően magas energiasűrűség: azonos tömeg mellett 2-3-szor annyi energiát lehet kinyerni, mint a metánból. Ugyanakkor sűrűsége rendkívül alacsony, vagyis nagy tárolótartályokra van szükség, bonyolult és érzékeny rendszerekkel. A döntés mögött az is szerepet játszott, hogy a NASA-nak politikai nyomásra meg kellett tartania a régi, űrsiklóból örökölt gyárakat, beszállítókat.
Ezzel szemben az új szereplők, élükön a SpaceX-szel, inkább a metánnal kísérleteznek: a Starship rakéta például teljesen metánalapú. A metán könnyebben kezelhető és kevésbé hajlamos a szivárgásra, viszont energiasűrűsége kisebb, így végső soron több üzemanyagot kell az űrbe juttatni, ami viszont nehezíti a holdi vagy marsi repüléseket.
Az űrkutatás új kihívásai: metán kontra hidrogén
Esetünkben látszik, hogy nincs egyértelműen jó megoldás. A NASA masszívan támogatja a hidrogénalapú, gigantikus SLS rakétát, amely a Block 1 verzióban mintegy 95 tonna, a Block 2-ben pedig 105 tonna tömeget képes LEO-pályára juttatni. A SpaceX Starshipje ezzel szemben elvileg akár 100–200 tonnát is felvihetne, de jelenleg számos technológiai akadály gördül elé: nehéz, acélszerkezet, emellett hatalmas mennyiségű metán felvitelét és orbitális tankolást igényel.
A NASA jelenleg még nem tervezi, hogy hidrogént használna orbitális újratöltéshez, részben mert ilyen körülmények között a szivárgásokat lehetetlen teljesen kiküszöbölni. Az Artemisz II indításának csúszása és az újabb üzemanyagprobléma tehát rávilágít az űrprogram két fő megközelítésének korlátaira: míg a hidrogénes rendszer bonyolult és kényes, addig a metánalapú fejlesztések még nem érték el a megfelelő megbízhatóságot.
Az űrturizmus és a jövő kilátásai
A közelmúlt kudarcai jól mutatják, hogy az űripar továbbra is rendkívül nehéz és kockázatos vállalkozás. Esetünkben a politikai érdekek és a technológiai kísérletezés együtt teremtik meg az újabb és újabb fennakadásokat, amelyek miatt a Hold- és Mars-utazások még évekig inkább sci-finek fognak tűnni, mint hétköznapi valóságnak.
Összességében elmondható, hogy bár a NASA célkitűzései továbbra is inspirálóak, az Artemisz-program folytatódó csúszásai jól jelzik: egyelőre nincs megbízható, kompromisszumoktól mentes technológia a Hold rendszeres elérésére. A mérnököknek és döntéshozóknak újra és újra meg kell találniuk az egyensúlyt a hagyományok, a biztonság és az innováció között.
