
Mi vezette sikerre a párizsi egyezményt?
A 2015-ös párizsi csúcstalálkozó idején kifejezetten kedvező volt a geopolitikai helyzet. Az Európai Unió, Kína és az Egyesült Államok ezúttal egy irányba húztak, kivételes együttműködéssel sikerült tető alá hozni az egyezményt. Parker szerint, ha ma kellene erről megállapodni, biztosan nem jönne létre ilyen átfogó egyezség – jelentőséggel bír, hogy a nagyhatalmak közös fellépése nélkül a siker esélye minimális.
Egyre nehezebb a konszenzus
Azóta a konferenciák már inkább a gyakorlatról, a megvalósításról szólnak: hogyan és miből kellene korlátozni a kibocsátásokat, ki finanszírozza az átállást, milyen lépésekkel alkalmazkodjunk a melegedő éghajlathoz. Parker hangsúlyozza, hogy az országok között mind nehezebb egyezségre jutni – ezt az elmúlt évtizedet akár a nézeteltérések koraként is leírhatnánk.
Erősödnek a gazdasági ellenszelek: a lassú növekedés miatti aggodalmak, a háborúk Ukrajnában és Gázában, a vámháborúk – ezek mind elvonják a politikai vezetők figyelmét az éghajlatvédelemről. Ráadásul magának a klímaválságnak a komolyságát sem minden vezető ismeri el: az USA például Donald Trump elnöksége alatt megtévesztésnek, „zöld átverésnek” nevezte a klímaváltozást, sőt ki is lépett a párizsi egyezményből. Igaz, a teljes kilépés az egyezményből csak 2026 elején történne meg. Mindezek dacára Parker szerint, ha az USA tényleg nem akarja támogatni a párizsi egyezményt, talán jobb is, ha kívül marad.
Politikai határozatlanság és társadalmi aggodalom
Az is kétséges, hogy az amerikai elnök vagy neves világvezetők személyesen részt vesznek-e a brazíliai klímacsúcson. Ha a legnagyobb országok nem mutatnak valódi vezetői szándékot, nem várható komoly, átfogó eredmény.
A demokráciákban különösen szembetűnő a vállalások visszalépése: az USA mellett Franciaországban, Hollandiában és Svédországban is megerősödtek az olyan jobboldali pártok, amelyek szkeptikusak a környezetvédelmi célokkal szemben. Svédország például saját klímatanácsa jelentéseiben is beismeri, hogy nem teljesít megfelelően az ígéreteihez képest.
Mindezek dacára az európai társadalmak döntő többsége továbbra is fontosnak tartja a klímaválság kezelését: az Eurobarometer júniusi felmérése szerint az EU polgárainak több mint 85%-a elvárja a határozott fellépést. Jelentőséggel bír, hogy a klímaválság az utóbbi évtizedekben valóban elsődleges politikai kérdéssé vált.
Az éghajlatvédelem lassú eredményei és mai kilátásai
A párizsi egyezmény kézzelfogható változásokat hozott: az EU például 2050-re éghajlatsemlegességet tűzött ki célul, és 1990 és 2023 között 37%-kal csökkentette az üvegházhatású gázok kibocsátását úgy, hogy közben a GDP-je 68%-kal nőtt. Néhány tagállamnak azonban jóval nehezebb tartani az ambiciózus vállalásokat.
Fontos előrelépést jelentenek a nap- és szélenergiába irányuló hatalmas – Kínában különösen látványos – befektetések. Párizs előtt akár 4–5°C-os emelkedésről is szó volt, ma ennél jobb, még ha korántsem elegendő kilátásaink vannak: ha minden ország betartja vállalásait, a növekedés 2,5–2,8°C között lehet. Ha minden ország eléri a nettó zéró kibocsátást, akkor akár 1,9°C-ra is csökkenhetne az emelkedés – bár Parker szerint erre még nehéz mérget venni.
Összefoglalásként megjegyezhető, hogy
A brazíliai klímacsúcs párizsi jelentőségű áttörést valószínűleg nem hoz, de az egyezmény folyamatos életben tartása és a részmegoldások összegyűjtése is érték. Az éghajlatprobléma kezelésében a lassú előrelépés is jelentőséggel bír – az igazi kérdés az, hogy a világ vezetői mennyire hajlandók hosszú távon gondolkodni, és mennyire tudják megőrizni a közös cselekvéshez szükséges minimális konszenzust.
