
Kétféle kitörés – kétféle elektron
Lényeges hangsúlyozni, hogy a kutatók most először tudták a Solar Orbiter mérései alapján pontosan feltérképezni, honnan erednek ezek a gyors elektronok, és visszakövetni, hogyan válnak le a Nap felszínéről. A mérések alapján két jól elkülöníthető SEE-csoport létezik: az egyik a Nap kisebb felszíni területein, robbanásszerűen jelentkező flerekhez (napkitörésekhez) kötődik, míg a másik a naplégkör gigantikus gázkitöréseihez, az úgynevezett koronakidobódásokhoz (koronakidobódás – Coronal Mass Ejection, CME).
Bár eddig is sejthető volt, hogy kétféle esemény állhat a háttérben, a Solar Orbiter közelebb tudott merészkedni a Naphoz, mint bármelyik korábbi küldetés, így pontosabb képet adott az elektronok eredetéről. Több száz esemény vizsgálatával, különböző távolságokból, különféle műszerekkel sikerült tisztán elkülöníteni a két csoportot: az „impulzív” flerekből rövid, heves kiáramlás során, míg a „fokozatos” CME-kből hosszabb idő alatt, nagyobb részecskehullám zúdul ki az űrbe.
Rejtélyes késlekedés az űrben
A mérések arra is rávilágítottak, hogy a földi műszerek miért gyakran késve észlelik ezeket a szupergyors elektronokat. A pontos okról évtizedekig folyt a vita: sokáig úgy tűnt, a részecskék órákat várakozhatnak, mire kiszabadulnak a Nap vonzásából. Kiderült azonban, hogy az a térség, amelyen keresztül utaznak, messze nem üres: a Napból állandóan kiáramló részecskeszél magával viszi a mágneses mezőket, széttöri, szórja az elektronokat, turbulenciát okozva ezzel. Emiatt tapasztaljuk, hogy „késve” érzékeljük az űrbe érkező részecskéket – valójában pedig szétterülnek, és elhajlanak útjuk során.
Új remény a Föld védelmében
Összességében elmondható, hogy ezek az eredmények kulcsfontosságúak: az űridőjárás előrejelzése szempontjából elsődleges, hogy különbséget tudjunk tenni a két elektroncsoport között. Fontos kiemelni, hogy a CME-hez kötött fokozatos esemény veszélyesebb, hiszen ilyenkor nagyságrendekkel több, energiagazdag részecske érheti el az űreszközöket vagy akár a Földet is. Ezért is óriási jelentőségű, hogy megértsük, honnan érkeznek a veszélyes elektronok, hogyan mozognak, és mire kell figyelnünk, hogy megvédhessük az űrhajósokat, műholdakat.
A Solar Orbiter sikeréhez nemzetközi összefogás kellett: európai és amerikai kutatók, fejlesztőcsapatok együttműködésének eredménye mindaz, amit most a Napról tudunk. Az első öt évben több száz ilyen eseményt katalogizáltak, és adatbázist készítettek, amely globálisan elérhetővé vált a tudományos közösség számára.
A jövő embert próbáló küldetései
A következő években az ESA új küldetései további lehetőségeket ígérnek. A Vigil 2031-ben indítja forradalmi megfigyelőrendszerét, amely a Nap „oldalát” figyeli majd – olyan szögből, ahonnan most először előre láthatjuk a közeledő veszélyeket. A SMILE-misszió pedig már 2026-ban útnak indul: azt vizsgálja, hogyan nyeli el a Föld mágneses tere a Nap viharos részecskeszelét, és miként védi meg bolygónkat ezekkel szemben.
A Nap forró titkai előtt tehát egyre szélesebbre nyílik az ajtó – miközben soha nem volt még ennyire fontos megérteni, hogyan befolyásolja világunkat az univerzum legnagyobb részecskegyorsítója.